Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

II. XI. Pius pápa Őszentségének apostoli körlevele Assisi Szent Ferenc halálának hétszázadik évfordulója alkalmából. Fordította: Dr. Burka P. Kelemen O. F. M

kozólag ír elő Ferenc: »Az engedelmességnél fogva parancsolom a tartományfőnököknek, hogy kérjenek a pápa úrtól egyet a római szent Egyház bíborosai közül, ki ezen testvérület kormányzója, védője és megfeddője legyen, hogy mindig, mint ezen római szent Egyház alávetettjei és alattvalói, erősek legyünk a katholikus hitben... s Úr Jézus Krisztusunk szent evangéliumát, melyet erősen fogadtunk, meg is tartsuk.«

1) Arról sem illendő hallgatni, hogy a szeráfi férfiú mennyire »szerette különösen a becsület szépségét és tisztaságát«; t. i. azt a lelki-testi tisztaságot, melyet a legkeményebb önfegyelmezéssel őrzött és védett. Láttuk őt, hogy víg és divatos viselkedésű ifjúkorában is mennyire irtózott még a nem illő beszédektől is. S amint a világ haszontalan gyönyörűségeit elvetette magától, a legkegyetlenebb módon kezdte fékezni érzékeit és amikor bűnös gerjedelmek jelentkeztek és zaklatták, magát vagy bozótokba vetette vagy téli időben a jéghideg vízbe merítette. Kipuhatolt igazság egyébként előttünk, hogy aki az embereket az evangéliumi élet vezetésére visszavezetni törekedett, arra szokta buzdítani mindegyiket, »hogy szeressék és féljék az Istent és tartsanak bűneikért penitenciát«,

2) ugyanakkor pedig példájával mindnyájuknak a bűnbánat mintaképe és ajánlója volt. Ugyanis vezeklőövet hordott, durva és szegényes ruhába öltözött, mezítláb járt, feje alá követ vagy fát téve aludt, ételt meg csak annyit fogyasztott, hogy a halált magától távoltartsa s azt is vízzel és hamuval keverte, nehogy ízletes legyen, sőt az év majdnem nagyobb részét böjtben töltötte el. Testével, melyet teherhordó állathoz hasonlított, akár egészséges volt, akár beteg, szigorúan és keményen bánt, sőt ha makrancoskodni látszott, kettőzötten sanyargatta. Még élete utolsó éveiben, amikor pedig már Krisztushoz egészen hasonló, a sebhelyek által mintegy keresztre volt feszítve és sokféle betegség gyötörte, még akkor sem engedett testének semmi enyhületet, semmi nyugalmat. Nemkülönben arról is gondoskodott, hogy övéi a szigorhoz, penitenciához hozzászokjanak, bár egyedül ebben »volt különböző a kéz a nyelvtől, a legszentebb atyában«,

3) mert parancsolva intette őket, hogy a mértéken túl való önmegtagadástól és a test-sanyargatástól tartózkodjanak. Ki előtt nem világos, hogy mindez az isteni szeretetnek egy és ugyanazon forrásából és kútfejéből folyt? Mint ahogy Celanoi Tamás írta: »az isteni szeretettől lángolva... mindig kemény dolgokra szánta el magát és kitágított szívvel az Isten parancsainak útján haladva a tökéletesség legcsúcsáig kívánkozott eljutni«, *) Bonaventura szerint meg »mint valami izzó szén látszott az isteni szeretet lángjában egészen fölemésztődni;«

5) akadtak olyanok is, akik a könnyek árját ontották annak láttán, hogy ő »az isteni szeretet lyen tökéletességére oly gyorsan jutott el.« °) Ez isteni szeretet azután embertársaira is úgy kiáradt, hogy a nyomorultakat, köztük a legszerencsétlenebb poklosokat is, akiktől pedig ifjúkorában természetes undorral fordult el, önmagát legyőzve, különleges kegyességgel karolta át s azok ápolására szentelte és áldozta magát és mindenét. Azt is nagyon óhajtotta, hogy gyermekei egymást testvéri szeretettel szeressék s ekképen a ferences család úgy állott elő, »mint valami nemes épülete a szeretetnek, melyben az élő kövek a világ minden részéből összehordva épültek a Szentlélek otthonává.«

7) J) Reg. Fr. Minor., passim. — J) Leg. Trium Sociorum, n. 33. et seq. — 3) Th. a Cel., Leg. II. n. 129.— 4) Leg. I, n. 55. — s) Leg. mai., c. 9. n. 1. — 6) Leg. Trium Sociorum, n. 21. — 7) Th. a Cel. Leg., I., n. 38. et seqq.