Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XV. Szent Bonaventura szentírásmagyarázata. Irta : Dr. Vargha P. Teodorich O. F. M.

egy-egy szónak? Mikor ez is meg van állapítva, akkor kész téma áll előtte s megkeresi, hogyan kell ezt a hallgatók felfogásához mérten előadni. Maga a tárgy azonban nem elég a beszéd elkészítéséhez. A beszédhez anyag is kell, az ú. n. materia praedicabilis. E nélkül hiába van a szónoknak bármily alkalmatos tárgya. Bonaventura a beszédhez a materia praedicabilist is a szentírásból meríti. Az említett mü harmadik részében vizsgálat alá veszi a beszéd bővítését »modus dilatandi« címen. Ezek a módozatok semmi mások nála, mint a szentírási helynek különböző, vagy minden lehető szempont szerint való körülírásai. Erre szolgál a meghatározás, a leírás, a kifejtés, a fogalom jegyeinek ismertetése, a magyarázás, a felosztás, a bizonyítás, a kérdezés, az esetek alkalmazása, példákkal való megvilágítása, a hasonlatok és metaforák felbontása és alkalmazása és minden magasabb értelem megkeresése. Természetes, hogy e módozatok nem alkalmazhatók mind egyszerre, de mindig lehet annyit alkalmazni, amennyit a hely természete és a hallgatók igénye szükségesnek mutat. Nemcsak elvekben mutatja be Bonaventura a szentírásra épített beszéd struktúráját, hanem ezen elveknek bőséges kivitele is ránk maradt beszédeiben. Kiadói két csoportra osztják beszédeit: »Sermones de tempore« és »Sermones de Sanctis*. Mindkét csoport a szentíráson épül föl, mégis különböznek egymástól. A szent időkhöz kapcsolt beszédei a szentírás szövegének betűszerinti értelmét aknázzák ki s ritkábban támaszkodnak a magasabb értelemre. A szentekről szóló beszédek azonban természetüknél fogva hozzák magukkal a szentírás alkalmazását. S míg az előbbiek mintául szolgálnak a betűszerinti értelem értékesítésére, az utóbbiak azt mutatják meg, hogy a szentírás egyes helyeit mily hasznosan lehet hasonló esetek kiterjesztése által a lelki épülésre felhasználni. Ezek a beszédek elég egyedülállók a szónoklat történetében. Még közel esnek a homilia alakjához annyiban, hogy a szentírásra vannak építve. De a téma egysége révén közelednek a klasszikus kidolgozású beszédekhez. Mégsem érik el a klasszicitás méreteit, mert a beszéd egyes részei szerves egységbe nem fűződnek. Nem szigorúan vett tárgyi egység és annak tagolása adja ennek a szerves kapcsolatot, hanem egy szentírási helynek több szempontból való értékesítése. Nincs is Bonaventuránál a részek arányos beosztása, az érvek tervszerű csoportosítása, az érzelmeknek szabályosan megállapított felkeltése, vagy a feltehető és a tényleg fennálló ellenvetések eloszlatása. Nem dolgozik a részek művészi beállításán, az ízléses elhelyezésen és harmonikus egybeolvasztáson. A beszéd tagjainak arányát nem állapítja meg előre, hanem a szentírási helyek bősége szerint fogja tágabbra, vagy szűkebbre. Bonaventura nem művész, inkább hittudós. Sem a képzeletnek, sem a rationak nagy szerepet nem oszt a beszéd alakításánál. S amennyiben az észnek szerepet juttat, az nem annyira a meggyőzés munkája, mint inkább az elmélyedés éles látása. Nem vezetni akar ő a hitre, hanem feltételezi a hitet. Arra törekszik, hogy a hit igazságait minden szempontból megvilágítsa. Kezében a szentírás abszolút tekintély. Amit az mond, azt csak részletezni, világosabban mondani, könnyebbé tenni és több szentírási tekintéllyel körülbástyázni lehet. Nem csillog abban a beszéd változatossága, nem bilincsel le a logikai fogások mesterkedése, nem kápráztat a képzelet szárnyaló suhanása, hanem mint a méh minden évszak egyazon virágairól összehordja és összeolvasztja a szentírás minden lapján található