Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XV. Szent Bonaventura szentírásmagyarázata. Irta : Dr. Vargha P. Teodorich O. F. M.

A bölcselethez hajló szelleme és az erények iskolájában megtett nagy előmenetele az ószövetség bölcseség könyvei felé vonzotta. A kiadóknak elég gondot okoz annak megállapítása, mely kommentárok hitelesek a sok közül, mik Szent Bonaventura neve alatt egyik-másik kódexben szerepelnek. A különböző kódexekben és íróknál ugyanis egyazon mű némi változatokkal különböző nevek alatt szerepel.

1) Kétséget kizárólag csak annyi állapítható meg, hogy az ószövetségből két könyvet és az újszövetségből is két könyvet látott el magyarázatokkal. Az ószövetség könyvei közül vezető helyen áll a Commentarius in librum Ecclesiasten.

2) A prédikátor könyve, vagy ahogy ma eredeti nyelvén szeretik nevezni, a Quoheleth mindenkor sok gondot okozott a magyarázóknak. Egyrészt a könyv egységes gondolatmenetét nem tudták megtalálni, másrészt a szerző céljára nézve mereven ellentétes irányokba oszlottak szét a vélemények. Míg némelyek a legsötétebb világmegvetést olvasták ki belőle, mások egyenes felhívásnak tekintették az élvezetek kihasználására. Bonaventura egyik végletbe sem ragadtatja magát. A könyv magyarázatához alapul veszi az előtte megjelent jobb magyarázatokat. Különös figyelmet fordít a Glossa ordinarfa-ra, Szent Jeromos és Hugo a S. Victore ugyanezen könyvhöz írt magyarázataira. Hugótól vette át a könyv alapeszméjének hármas felosztását: vanitas mutabilitatis, vanitas iniquitatis, vanitas poenalitatis. Más magyarázóval közvetlen összefüggésbe nem hozható. Mindenekelőtt tisztázza a könyv célját. Szerinte ez nem más, mint megtanítani az olvasót arra, hogy vesse meg a világ dolgait, mert azok hiúk és haszontalanok. Azért a könyv anyaga egészen a jelen dolgok hiúságát öleli fel. Ez a hiúság a jelen világ dolgaiban három szempontból figyelhető meg: természetük hiúságában, bűnös voltuk hiúságában és nyomorúságuk hiúságában. E hármas felosztással oly egységbe foglalja a különben rendszertelennek látszó könyvet, hogy az utolsó jelentéktelennek gondolható verset is szerves logikai kapcsolatba hozza a könyv alapeszméjével Az előadás alakjára nézve is olyan eszméket tesz magáévá, melyek időközönkint újból és újból felmerülnek. A prédikátor könyve látszólag sokszor ellentétes véleményeket ad elő, sőt nem kis mértékben téves véleményeket véltek felfedezni benne már a régi magyarázók is. Bonaventura ezt a könyv szónoki alakjából magyarázza ki. Mivel mint szónok adja elő tárgyát, különböző véleményeket tár fel, majd a bölcsekét, majd az esztelenekét. Ez a nézet azonban még komplikáltabbá teszi a könyv megértését és használhatóságát, mivel tárgyi igazmondást csak annak lehet tulajdonítani, amit a szerző állít vagy helyesel. Kérdés azonban, mikor beszél a vélemények tömkelegében a szerző és mikor más? Erre nézve alaptételül állítja: »Az Istent féljed és tartsd meg az ő parancsait.« (12, 13.) Ez a prédikátor utolsó intése. Ami a könyv gondolatmenetében ezzel egyezik, az a szerző állítása, ami ellenkezik, az eszteleneké. *) Érdekes okát adja eme tényeknek kiadóink észrevétele. A párizsi egyetemnek az volt az előírása a véozett hallgatókra, hogy mielőtt a baccalauveus formatus címre szert tettek volna, kötelesek voltak egy ószövetségi és egy újszövetségi könyvet magyarázni. Már most könnyen feltehető, hogy e kezdő »magyarázók« némi variációval a régibb magyarázatokat szívesen »beolvasztották« a sajátjukbal 3) T. VI. 3—99.