Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XIV. A klasszikus ferences theologia. Irta: Dr. Schütz Antal, piarista

eszközei, miként pl. a nyelv a beszédnek. Bonaventura azonban (in III. d. q. ult. dub. 3.) előkészítette Scotus nézetét: a szentségek a kegyelemnek előkészítő jelei, melyekre Isten a saját Ígérete, tehát rendszeresített és az Egyházra bízott akarata következtében közvetlenül maga adja a kegyelmet: susceptio sacramenti est quaedam dispositio necessitans ad gratiam ex pactione divina, qua Deus pepigit assistere sacramentis, ut conférant quod significant (Report, in IV, d. 1, q. 4, n. 8). Ez az elmélet voltaképen nem illeszthető be maradék nélkül a szokásos fölosztás kereteibe (erkölcsi, fizikai, dispozitív hatékonyság; cf. Dogm. II. 237. kk.). Magán viseli, mint Scotusnak annyi más tanítása, szerzőjének erőteljes egyéni bélyegét, és csak logikai folyománya annak a skotista alaptanításnak, hogy a kegyelem csak közvetlen isteni teremtő tevékenységnek köszönheti létét, tehát nem lehet hozzá oksági köze a teremtménynek még eszköz formájában sem, még természetfölötti úton sem. Seeberg kellő alap nélkül mondja azonban, hogy Scotus a szentségek »mágikus« hatékonysági módja (szerinte Thom. és a theologusok többsége) helyébe pszichológus, a protestánshoz közelebb álló fölfogást tett. Hisz nézete közel áll a molinista tanításhoz, sőt Billot fölfogásához, mely pedig mindkettő teljesen katholikus. Tagadhatatlan azonban, hogy ez a fölfogás Szent Tamás szerves beállításához mérve némi elkülsőségesítést jelent. Az eucharisztia tekintetében Scotus nem egy spekulatív részletkérdésben, különösen az eucharisztiai színeknek, az átlényegülés határpontjának tüzetesebb meghatározása tekintetében némileg más feleletet ád, mint Szent Tamás. Ez természetbölcseleti különbségekben leli magyarázatát, és itt mellőzhető mint kevésbbé jellegzetes árnyékolás. Jellegzetesnek találom azonban azt a módot, ahogyan Scotus az eucharisztiás krisztusi megjelenülés nehéz kérdésében foglal állást. Szerinte Krisztus az Oltáriszentségben nem úgy jelen meg, hogy a kenyér és bor szubstanciájából titokzatos módon alakul ki, készül a Krisztus teste és vére (per reproductionem vei replicationem), hanem Krisztus teste (és vére) az átváltozáskor a mennyeivel szemben új jelenlétet nyer és ott, ahol megjelenül, visszahúzódik a kenyér és bor szubstanciája (olyanformán, mint mikor egy üreges testbe behatol egy folyadék és a befogadót lassan kiszorítja : per adductionem ; cf. in IV, d. 11, q. 3, n. 23). Ebben a fölfogásban az Úr Krisztusnak az eucharisztiás színekhez való viszonya valamivel külsőségesebben alakul, mint a thomista és molinista reproductio-, ill. replicatio-tanban. De semmiképen nem hozható párhuzamba a Luther-féle fölfogással. Scotus az ő theologiai pozitívizmusának szellemében mindenesetre megkockáztatja azt az állítást, hogy az átlényegülés a valós eucharisztiás jelenlétnek nem egyedül lehetséges formája, hanem per absolutum lehetséges többek között a companatio (Luther-féle) tana is, és hogy az átlényegülést pusztán a Szentírásból, a tévedhetetlen egyházi értelmezés nélkül nem lehet kiolvasni. De nem hágy kétséget katholikus álláspontja iránt (cf. in IV, d. 11, q. 3). Igen nagy szolgálatot tett a különböztetések nagymestere a szentmise-áldozat gyümölcseiről szóló tanításban, jóllehet csak mellesleg ejti útba (Quodlib. q. 20), mikor t. i. a szentmisének időtlen és abszolút hatékonyságától megkülönbözteti ideigvaló ügyekért való közbenjáró hatékonyságát, és ezzel voltaképen elméletileg megalapozza a szentmise gyümölcseiről (de fructibus missae) való tanítást.