Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)
XIV. A klasszikus ferences theologia. Irta: Dr. Schütz Antal, piarista
gesen mint egészet tekinti, mint Istennek egy egységes gondolatát, hol az egyes, akár lényről, akár létmozzanatról van szó, következetesen és kérlelhetlenül alá van vetve az egésznek. A ferences alapgondolat szerint Isten, a szuverén akarat, a már fönnálló teremtéssel szemben is fönntartja szuverén függetlenségét; akkor és úgy nyúl bele folyásába, mikor és amint jónak látja, olyan rendet szab eléje, aminőt jónak lát. Ezért egy ponton sem lehet kimutatni, hogy ez a világ létében és törvényszerűségeiben szükségképes. Ami van, az mind máskép is lehetne, kivéve a logika és ethikai alapelveit; tehát az üdvtörténet nagy tényei is. Isten független hatalma egészen más világot és világrendet is tudott volna létrehozni. Sok minden máskép lehetne, mint ahogy van, kivéve, ami ellenkezik az isteni bölcseséggel és szentséggel. Persze, amint egyszer fönnáll ez a világ, mivoltából és természetéből folynak bizonyos következmények, melyeket Isten a tőle egyszer tételesen megállapított világrend tiszteletben-tartásával szintén akar. Ez az értelme annak a különböztetésnek, melyet Scotus tesz Istennek abszolút és rendezett hatalma között (potentia absoluta et ordinata), melyet aztán utóbb a nominalizmus oly végzetesen elferdített. Az üdvrend is Scotus szerint ténylegesség, Szent Tamás szerint egy természetfölötti logikának megvalósítása; ezért ő bízik ahhoz, hogy a hit vezérelte ész messze területen be tudja járni, jóllehet kiindulása és végső szava a tanító Egyház tekintélye. Scotus szerint a természetfölötti világot az egyházi tekintély alapján tényként kell elfogadni, melybe utólag lehet, különösen gyakorlati megfontolásokkal, bevilágítani. Vegyük hozzá, hogy a ferencesek szabadságtanuk következményeként erőteljesen nyomatékozzák a teremtmény függetlenségét. Abban van következetesség, hogy a ferences előre-rendelés tana (praedestinatio-tan) lényegében azonos Szent Tamáséval (szemben a jezsuita theologusok egy részével; cf. Dogm. II 68 k.). Ha azonban a teremtménnyel való isteni együttműködés kérdésében (concursus Dei generalis) Bonaventura Szent Tamással tart, vagy legalább könnyen összhangba hozható vele (Jeiler), az csak abban leli magyarázatát, hogy Bonaventura simulékony és irénikus szelleme a legkülönfélébb irányokban talált és jogosaknak tartott elemeket fölvette szintézisébe. A ferences theologia benső logikája ebben a kérdésben a molinista fölfogás felé tájékozódik. Szerinte a teremtmény és Teremtő viszonya nem a mozgató ok és eszköz analógiája szerint alakul; hanem a teremtmény a maga törvényeit és utait követi egy nagylelkű, szabadság-tisztelő és -szerető hatalmas monarcha szabad birodalmában, aki csak alkalom adtán szól bele alattvalóinak dolgába, hogy mint causa potentissima érvényesítse a teremtmények által, sőt dacára, a maga szuverén végső akaratát. 9. §. Természet és kegyelem. 1) A teremtmény mivoltát és helyzetét a ferences theologia eddig ismertetett metafizikai és theologiai alapelvei értelmében nem egy ponton jellegzetesen máskép fogja föl, mint Szent Tamás és vele már hosszú századok óta a »sententia communior theologorum«. l) P. Minges Die Gnadenlehre des Duns Skotus auf ihren angeblichen Pelagianismus und Semipelagianismus geprüft. Münster 1906.
