Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XIV. A klasszikus ferences theologia. Irta: Dr. Schütz Antal, piarista

kiszakasztott, a forma substantial atomjának szánt mennyiségében, a materia signata ban keresnünk az egyediesítés elvét (Thom.). Bonaventura azt közvetlenül az anyag és forma egyesüléséből vezeti le; Scotust pedig, éppen az imént vázolt tanához híven, az egyedi lét sajátos tartalmának és értékének méltatása arra vezeti, hogy alapját külön formalitásban, az »ez«-ségben, a haecceitas-ban keresi. Ezzel metafizikai megalapozást nyer az oxfordi irány, mely mindenekelőtt a megtapasztalható konkrét egyedi valóságot értékeli és vizsgálja. Ilyenformán joggal ünneplik Scotust, mint a modern tapasztalati tudományok bölcseleti megalapozóját és a modern egyéniség-tisztelet első nagy metafizikusát. Persze az Occam-mal megjelenő és nemsokára rá a nominalizmusban delelő szubjektivizmus és pozitivizmus is az ő gyermekének tekintette magát. De mindenesetre törvénytelen gyermek; Scotus maga nem tehető érte felelőssé. III. Anthropología. — A ferences tudományos érdeklődésnek és tanításnak mindig kedvenc tárgya volt a lelki világ. Csattanós történeti bizonyíték rá Rupella-nak Summa de anima-ja, mely nyilván az első e nemben. A sajátos ferences tanítás vonatkozik a lelki életre, továbbá a test és lélek viszonyára. 1. Lelki élet. Közhely a ferences, kivált a skotista lélektannak ez a jellemzése: »voluntarizmus«. Nos, ez igaz is, nem is. Nem igaz abban az értelemben, mint a XVIII. század óta szokás beszélni voluntarizmusról, és azt szembe szokás állítani az iutellektualizmussal (Kant): vannak elméleti téren meggyőződések, melyeket nem értelmi tevékenység, belátás szerezhet meg, hanem csak az akaratnak hatalmi parancsszava. Ilyen értelemben a klasszikus skolasztika egyik képviselője sem voluntarista, Scotus épp oly kevéssé, mint Szent Tamás. Szerinte épp úgy, mint Szent Tamás szerint, az értelem önerővel rendelkezik arra, hogy az eléje táruló nagy metafizikai kérdéseket megoldja, és így értelmileg, bölcseletileg megalapozza azt a transzcendens világnézetet, melyet a kinyilatkoztatás megkoronáz. Még abban a pszichológiai értelemben sem lehet nála szó voluntarizmusról, mintha az akarat volna a primér lelki élmény, minden lelki megnyilvánulásnak úgyszólván őssejtje és foglalata (Wundt). Hanem a ferences voluntarizmus azt tanítja, hogy a) az akarat nemesebb, mint az értelem; és ezért a lélek az ő nemességének, előkelőségének bélyegét inkább kapja az akarattól, mint az értelemtől. Ennek pedig az az oka, hogy az értelem kénytetve cselekszik, az akarat pedig szabad; az akarat az értelmet befolyásolhatja, parancsolhat neki; fordítva azonban nem. Az akarati szabadság mivoltát Scotus lényegében úgy fogja föl, mint a Szent Tamás előtti ferencesek, csak jobban nyomatékozza és élesebben kidolgozza. Alapgondolata : az akarat olyan tehetség, amely teljesen önmagából meríti tevékenységének, tehát az akarati állásfoglalásának indítékát: »Nihil creatum aliud a voluntate est causa totalis actus volendi in voluntate.« Tehát egyfelől nincs az a jó, a tökéletes jót sem véve ki, amihez passzív módon, kénytetve hozzá kellene tapadnia (Szent Tamás), és nincs az az indíték, tehát gondolat, mely okozó jelleggel befolyásolná (így már Bonaventura). Más szóval az akarat minden esetben cselekvőleges, és megtartja képességét tenni vagy nem tenni, ezt vagy azt tenni. De azért nem szeszélyes vagy oktalan. Gyökerében a jó megvalósulására irányuló tehetség az ; és miként az értelem föl van szerelve az egyetemes elvek és szempontok megszerzésére irányuló készséggel