Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XIV. A klasszikus ferences theologia. Irta: Dr. Schütz Antal, piarista

A ferences theologusok akkor jelennek meg a középkori tudományosság színterén, mikor a skolasztika évszázados serény gyűjtő és alapvető munka után virágszakába lépett. Szent Ferenc gyermekei, mint az Egyháznak is igénytelen hű fiai, ebbe az Egyház színe előtt folyó, tőle táplált és jóváhagyott munkába egyszerűen beállottak, az újításnak vagy éppen forradalmoskodásnak legkisebb szándéka és vágya nélkül, de igenis az alkotó tevékenység sugallataival és erőivel lelkükben. Misem természetesebb tehát, mint hogy zökkenő nélkül hozzákapcsolódtak a skolasztikái tevékenységnek ama fázisához, melybe az megjelenésük idején érkezett volt. Auvergne-i Vilmos (Gulielmus Alvernus t 1249) már megkezdte mérkőzését azokkal a hatalmas indításokkal és föladatokkal, melyek elé a teljes Aristoteles megismerése állította a kor gondolkodóit, elsősorban a hittudósokat. A régibb, nevezetesen a Szent Anzelmtől áthagyományozott szent-ágostoni vágásokon mozgó bölcselkedéssel természetesen nem akart, nem is tudott szakítani; az új elől sem akart elzárkózni; de a kettőt összeegyeztetnie vagy éppen szerves egységbe olvasztania azonban nem sikerült. Ez a föladat várta az ifjúi erőtől duzzadó két kolduló szerzet tudósait, a történelem hivatottjait. Neki is álltak elhasználhatatlan erőikkel, ifiúi optimizmusukkai, Albertus csak úgy, mint Halensis és Bonaventura. Ma, annyi évszázad után a történeti visszatekintés számára nem kétséges, hogy a tökéletes megoldás csak Szent Tamásnak sikerült; ebben ő volt a Gondviselés választottja, aki éppen a kellő pillanatban érkezett; Halesi Sándor és Bonaventura épp úgy, mint Albert, korán jöttek, Scotus meg már kissé megkésve. Ez a három csoport: az első ferences theologusok, Szent Tamás, Scotus, koránt sem áll oly távol egymástól, mint a kompendiumos előadás vagy az iskolás harcok éles csatakiáltásai után gondolhatná valaki. Egyek ők abban a meggyőződésben, hogy az elme magától, kinyilatkoztatás nélkül képes biztosan megismerni az érzékfölötti, metafizikai alapigazságokat, képes észszerű tárgyalással az elméhez közelebb hozni a hitigazságokat. Az eltérések és ennélfogva az iskolai jelleg, nem a főbenjáró kérdéseket érintik, még olyan terjedelemben sem, mint az a közös katholikus alappal összeférne (amilyen különbség még az utóbbi évtizedekben is volt az új-skolasztika és az ú. n. katholikus tübingeni iskola között). I. A megismerés. - Mindjárt az ismerés mivoltának, eredetének és határainak kérdésében egyetértenek a ferencesek Szent Tamással abban, hogy lényeges különbség van érzéki és értelmi ismeret között, az utóbbi kiterjed a legegyetemesebb elméleti és gyakorlati elvekre és valóságokra (nevezetesen Istennek a merőben magára álló észszel való megismerhetésére). A theologiailag jelentős különbséget és a ferences ismerés-elmélet sajátosságát így lehet megfogalmazni; Vannak ismereteink és éppen a legértékesebbek: a legegyetemesebb elvek és szempontok (pl. ok, magánvaló, szellem s az ezekre vonatkozó legfőbb megállapítások), melyeket nem elvonás útján szerzünk, vagyis nem az érzéklés anyagának ama sajátságos földolgozása útján, melyet Aristoteles nyomán Szent Tamás oly finoman elemzett; hanem elménk amaz igazságok birodalmával közveűen érintkezésbe lép; mintegy sajátos szerve van közvetlenül úgy meglátni a legegyetemesebb igazságokat, mint szemünknek van tehetsége meglátni a napvilágot és benne a színeket és alakokat.