Elöljárók aranykönyve (Gyöngyös 1944)

VII. FEJEZET. Az elöljáró hatodik szárnya: Az Isten iránt égő buzgalom

halt meg értünk a keiesztfán. Az esti étkezésnél hagyta reánk testének és vérének emlékét, továbbá Completorium idején temették el. A szentmiseáldozat megünneplésével pedig nem csupán szenvedésének titkát juttatja újra emlékezetünkbe, hanem valóságos jelenlétének kegyelmében részesít bennünket s a szentségi forma alatt önmagát nyújtja lelki eledelül. Mindezekről az órákról sohasem szabad megfeledkeznünk. Illő tehát, hogy azokról naponkint újra meg újra megemlékezzünk. Mondjuk Izaiás prófétával : „Emlegetem, az Úr irgalmasságát, dicséretet mondok az Úrnak mindazért, amit az Úr velünk cselekedett." (40) 7 A zsolozsma végzése továbbá szüntelenül áhítatra hangol, s folytonosan felszítja bennünk az isteni szeretet tüzét, hogy a lanyhaság vagy egyébb elfoglaltság ki ne oltsa lelkünkben. Az ószövetségi áldozati tűzről így parancsolt az Úr : „Szüntelen való tűz legyen az, sohase aludjék ki az oltáron s táplálja azt a pap, minden reggel rakjon reá fát". (41) Ez a tűz jelenti nálunk az áhítat hevét, s ennek a tűznek állandóan égnie kell a szív oltárán. A buzgólelkü pap az istendícséret fájával tartozik élesztgetni, hogy ki ne aludjék valahogy. Legyen ajkán állandóan: „Áldom az Urat minden időben". (42) 8 A zsolozsma egész napra kiterjedő rendszeres felosztása rászoktatja az egyszerű hü lelkeket az ima gyakorlására. Akik maguk nem tudnak megszabott időt jelölni az imádságra, megtanulják, hogy legalább akkor jöjjenek imádkozni a templomba, amikor ott Isten dicsőségére a karimádságot zengik. így kevésbé lepi meg őket ottlétük alatt az unalom, hiszen