Elöljárók aranykönyve (Gyöngyös 1944)

II. FEJEZET. Az elöljárók első szárnya: Az igazságért lángoló buzgóság

sankint képmutatásra nevel. Kemény fegyelemtartással kell tehát akadályt gördítenünk a hanyagság ördögének útjába. 12 Az igazság igazi harcosa őrizkedik a gonosztettől, nem ad példát rá, nem tűri és nem nézi el azt, még rábeszéléssel és szorongatással sem lehet arra rábírni. Nem helyesli és nem kedveli megtörténtét, különösen, ha tudta nélkül vagy távollétében tesznek rosszat. Nem palástolja, nem titkolja azt, hanem bátran rámutat a kilengésekre és visszariasztja azoktól testvéreit. Megóvja őket az elkövetett botlás ismétlésétől, azonban büntetlenül sem hagyja a hibázókat ; hiszen csak jót szül a vétkes hajlamok erőskezű irtogatása. így a tettes is akadályokat érez majd rosszrahajló útjában. Az Ür is így figyelmeztet : „Többé már ne vétkezzél, nehogy rosszabbul járj". (17) Hadd térjen meg, hogy az Isten még keményebben ne büntesse. „Te pálcával vered őt és megmented lelkét az alvilágtól". (18) Ezt látva mások is üdvös tanulságot merítenek s óvatosan kerülik majd a bűnrevezető alkalmakat: „Ha az orcátlant megvered, tanul belőle az együgyű"(19), azaz még a gyönge és tapasztalatlan is erőt merít belőle. Az előljáró ebben a munkában izzadva, mint a legfőbb Bíró helyettese megőrzi saját lelkét a nemtörődömségtől, ugyanakkor eleget tesz kötelességének is. Ezt mulasztotta el Héli főpap s ezért kellett vétkes fiaival a halál ítéletét elszenvednie. (20) 13 Ebben különböznek a dicséretre méltó és a hanyatlásnak induló szerzetesrendek. Akad még a dicséretesek között is eltévelyedő, azonban senki sem menekül büntetlenül. A bűn