Elöljárók aranykönyve (Gyöngyös 1944)

II. FEJEZET. Az elöljárók első szárnya: Az igazságért lángoló buzgóság

a tisztaság, az alázatosság, a testvéri szeretet, az állhatatos imádság s ezek társerényei mind otthonra találnak náluk. Jellemző vonásuk, hogy semmit sem hanyagolnak el, amire erőik és tudásuk viheti. Azonban megelégszenek ezzel a közepes erőfeszítéssel és nem hevíti őket az életszentség magasabb, tökéletesebb vágya. Egy kicsit imádkoznak, virrasztanak, Isten szeretetéért adakoznak, bőjtölgetnek, majd fáradoznak, ennél tovább még sem haladnak, a magasabb szárnyalást másoknak hagyják. A Prédikátor szerint: „Rájöttem, hogy semmi sem jobb, mintha örvendez az ember az ön munkájának s annak, hogy ez az ő osztályrésze." (2) 4 Az előbbieknél még jobbak a harmadik csoportba sorozható egyének. Megvetik és kerülik a rosszat, gyűjtik az erényvirágokat tehetségük szerint áldozatos lélekkel s minduntalan kevésre becsülik eddigi munkájukat. Az Apostol szavait tartják szem előtt, aki nem barátja „a testi gyakorlásnak, mert az kevésre hasznos." (3) Epedve óhajtják a lélek szépségét, a belső áhítat édességét, Istent bensőségesen akarják megismerni és szeretetét átélni, semminek vallják magukat s magukénak semmit sem tartanak. Nem fogadnak el ideiglenes földi vagy lelki vigaszt mindaddig, amíg kívánságuk szerint örömüket nem találják az erénygyakorlatok vigaszában s az önátadás édességében. A buzgóság lángja azonban mégsem tüzesíti fel annyira szívüket mások bűneinek láttára, hogy jókká és boldogokká kívánnék őket tenni. Ahol nem találnak lendületet, fájdalom nyila nem marcangolja lelküket, hanem csak magukra és Istenre figyelnek. Ezek sem alkalmasak a kormányzás