Dr. Szabó György Piusz: Ferencrendiek A Magyar történelemben (Budapest 1921)

I. FEJEZET. A magyar rendtartományok

— nem akadt uj szerelmes jegyese, — emeljük ki hát gyászos elhagyottáágából, ölieljiik keblünkre! Szent Ferenc tehát Krisztust mindenben utánozni akarta, de legnagyobb hévvel az Üdvözítőnek azon a cselekedetén csüggött, mely az ő földi életében — a kereszthalálának vállalásán kjvül — a legnehezebb volt, mely az ő legnagyobb áldozatát jelentette értünk: a szegénység viselésén. Az érsekek, a püspökök, az apátságok és a prépostságok rengeteg vagyon urai voltak, — a nyomorgó, sokszor az éhlhalállal küzdő nép elfordult a minden földi jóban duskálkodó főpapoktól, — a gazdag egyiház sokfelé az emberek gúnyolódásának, gyűlöletének tárgya lett, — ezen az alapon egész országrészekre kiterjedő és az Egyháznak egész hitrendszerét megtámadó eretnekségek támadtak (az albigensisek, a waldensisek), — és hát Szent Ferenc rendet alapított, melynek szabályul adta, hogy a Krisztus szegénységét ne csak lélekben, hanem a kézzelfogható valóságban is gyakorolja. Szent Ferenc azt hitte, hogy akkor közelíti meg leginkább Krisztust, akkor követi legigazabban az ő példáját, akkor válik a szó legteljesebb értelmében az ő tanítványává, ha magára veszi az ő szegénységét is, és Krisztus mit lett az így gondolkozó Szent Ferenccel, miképp felelt Szent FerencnJék erre a felfogására? Valamennyi szent között őt részesítette a legnagyobb kitüntetésben: reányomta testére az Ö öt sebének szentséges bélyegét. Valóban Krisztus kinyilatkoztatta, hogy minden követője közt Szent Ferenc jutott ő hozzá legközelebb, midőn reálépett a szegénység útjára. Mi volt Szent Ferenc tanításának, szellemének lényege? Krisztus hű apostola, hírnöke volt, az ő tanításának lényege tehát ugyanaz volt, ami a Krisztus tanításáé: a világ javainak hajhászása helyett a világ javainak megvetése. 'És Szent Ferenc az ő fenséges példáját nem azért ragyogtatta a világ előtt, hogy csak a szegények kövessék. Nem azt akarta, hogy — ex necessitate virtutem faciendo — csak azok szeressék a szegénységet, akiknek ennél egyéb úgy sem jutott osztályrészül. Az ő eszménye nem olyan világ, nem olyan társadalom volt, melyben a szegények végre valahára nem csak kényszerűségből, nem csak elfojtott dühvel, hanem benső megnyugvással, boldog, örömteli érzéssel hordozzák sanyarúságuk igáját, a gazdagok pedig tovább is csak oly zavartalanul, csak úgy elutasítva magúiktól a szegénység, a lemondás eszméjét, hódoljanak a mammon-nak, mint eddig. Ilyen egyoldalú, felemás, részrehajló, igazságtalan rendet Szent Ferenc nem akart. Ha ilyet akar, ha gyakorlatban semmi változást, hanem csak a régi ellentétek megmaradását óhajtja, sőt ha — csak az alsóbb osztályokat igyekezvén elcsitítani, álomba ringatni, narkózisba meríteni — a fölsőbbek birvágya, kizsákmányoló kedve számára csak annál szabadabb teret, vásárt szándékozik biztosítani: a nép ezt okvetlenül megérzi és okvetlenül elfordul őtele is, ől is aneggyűlöli, holott a nép még kevés alakjáért a történelemnek rajongott