Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XXIV. FEJEZET. Útban az égi haza felé

kedves szentjük, csodatevőjük szavait. Nincs az a lélek, akit le nem bilincselne ez a színes, képekben, hasonlatokban gazdag prédikáció, ezek a nagy igazságok, amelyeknek megismerésére ott jutott a szent az Isten teremtett világában. Szavai néha lágyak és édesek, máskor ismét oly kegyetlenül kemények, mint a pöröly ütése. Amikor az eretnekség, a romlottság kerül a sorra, olyankor nem a gyöngéd atya, hanem csakugyan az eretnekek kalapácsa ... De nem kiméli a katolikusok vétkeit sem. Keményen ostorozza kora kapzsi, fösvény, tisztátalan és gőgös urait. És ha teljes haraggal kikel a világiak romlottsága ellen, még inkább megteszi azt, ha a papság bűneiről van szó. Mert sajnos, az egyháziak is ki vannak téve mindenkor a kísértéseknek és mindig akadnak hamis és hűtlen pásztorok, akik Júdás módjára elárulják az igazságot és . . . saját lelkük üdvét adják árul, az annyira áhítozott gazdagságért. Abban a korban megtörtént, hogy nem egy pap, még szentmisét is csak akkor mondott, ha pénzt kapott érte . . . Állandóan világi hiúságokkal foglalkoztak és papi ruhájuk alá rejtették érzékiségüket . . . Akadtak olyan papok, sőt püspökök is, akik jó pénzért eladták hivatalukat és méltóságukat is. „Olyanok ezek, mint a bálványok, mert szemeik vannak, de nem látnak; füleik vannak, de nem hallanak s kezeik csak a pénz után nyúlnak, de Krisztus sebeit nem veszik észre," — mondja az ilyen hűtlen pásztorokról Antal atya. „Mondjátok meg nekem, — kiált fel fájdalmasan, — hol tanultátok ezt? Sz. Páltól talán? Vagy Sz. Benedek és Sz.Ágoston szabályaiban olvastátok ?„