Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XXII. FEJEZET. Pádua nagy szentje

bűneid fölött, — mondta Antal alya, mikor látta, hogy kemény, dorgáló szavaira a kétségbeesett rémület ül ki az arcokra. — Miért esnél kétségbe, mikor itt a földön minden csak az Úr irgalmáról beszél. Nézz közbenjáródra, ki az Atya trónusánál ügyedet védi. Nézd Jézust, ki szenvedéseit, szent sebeit ajánlja fel érted a mennyei Bírónak engesztelésül. Nézd Máriát, isteni Fia, Jézusa mellett. Nem, óh nem ! Ha ilyen védőid vannak, akkor nem taszíthat el az irgalmas Isten magától ... . Pádua lakói hittek a biztatásban. Könnyek között tartottak bűnbánatot és fogadták meg lelkük és életük megjobbítását. Alig akadt egy-egy makacs lélek, aki nem hajlott a buzdító szóra. De Antal atya ezeket sem engedte elveszni. Ha nem jöttek el a prédikációkra, ő maga ment el hozzájuk. S ha nem eresztették be, akkor felkereste őket álmukban. Különösen a szentségtörőn gyónókra volt gondja. Az éjszaka csendjében nem egynek fülébe suttogta a titokzatos hang : Testvérem, kelj fel és valld be vétkedet, melyet ekkor és ekkor elkövettél s azután a szent gyónásban is eltitkoltál . . . Soha sem kellett kétszer biztatnia. A bűnös jött és megtisztította lelkét a régi vétek szennyétől. Egyszer egy ifjú kereste fel Antal atyát. Lénárdnak hívták és egyetlen fia volt az özvegy anyjának. Kemény, dacos, hirtelen haragú lévén, sokszor megbántotta az édesanyját, nemcsak durva szóval, hanem tettel is. Antal atya prédikációjára annyira megbánta ezt a gonoszságát, hogy elment a Csodatevőhöz gyónni. Antal atya nagyon komolyan a lelkére beszélt. Megmagyarázta neki, hogy milyen súlyos bűn a szülők