Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XVIII. FEJEZET. A kisded Jézus látogatása

vissza égett, — imádkozott fölötte s mire azzal a kedves, szép mosolyával visszaadta az anyjának, a gyerek élt és még csak egy kis sebhely sem volt rajta. — Csodálatos, csodálatos. Óh hogyan köszönjem meg a jó Istennek ezt a nagy kegyelmet, hogy ezt a. szent embert házamba vezette ? — kiált szinte magánkívül a kastély ura ... A grófnő azonban még többet is akar hallani Antal atyáról. — Hogyne tudnék, — mondja készségesen a kis ember, aki szemmel láthatólag nagyon élvezi a rendkívüli helyzetet ... Itt ül egy gyönyörű teremben az előkelő házaspár előtt és beszél nekik olyan dolgokat, amitől azoknak még a szavuk is eláll ... És ami a legnagyobb jó a dologban az, hogy minden szó, amit elmond, tiszta igazság. Hogy ő valóban társa a szent embernek és szemtanuja a sok csodának. Nem csoda, ha a dicsőség fejébe száll és szinte fáradhatatlanul beszél tovább. Már biztatás se kell neki . . . — Egy harmadik asszonyról is tudok, akinek a férje régóta súlyos beteg volt. Az asszony önfeláldozóan ápolta, éjjel-nappal mellette volt, úgy, hogy még a prédikációra se tudott elmenni. Pedig annyira vágyott Antal atya vigasztaló szavai után, hogy valahányszor meghallotta a szentbeszédre hívó harangszót, mindannyiszor sírva fakadt ... De hát a kötelesség visszatartotta. Egyszer azután, mikor már úgy érezte, hogy nem birja tovább vinni a nehéz keresztet, mit az isteni akarat reámért, hogy Összeroskad, ha valami vigasztalás nem érkezik számára . . . valami csodálatos dolog történt vele. Ott állott az ablak mellett és nézett szomorúan és csüggedten arra felé, ahol két mértföldnyire a templom tornya látszott . . . Ott prédikál