Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

X. FEJEZET. Lelki vértanúság

Marokkóba ... Az Ur úgylátszik nem talált méltónak arra, hogy a vértanúság dicsőségét megadja nekem, — teszi hozzá szomorúan, — de legyen meg az Ő szent akarata. Mennek a napok és egy derűs hajnalon keskeny szürke sáv tűnik fel a látóhatár szélén. Afrika partjai mellett jár a hajó. Fülöp testvér lelkendezve szalad Antal atyához. Atyám, atyám, — kiabálja eszeveszett örömmel, — itt vagyunk, megérkeztünk . . . Már csak egy kis idő és partraszállunk . . . Atyám, atyám, látod, mégsem haltál meg. Nem veszett el még a reménység. Antal atya felül. Kicsit kábultan néz körül, mint a gyermek, akit hirtelen ébresztettek fel mély álmából. Könnyes szemében sírás, mosolygás kergeti egymást. — Testvérem igaz? Óh áldassék a Mindenható. Vértanúság . . . vértanúság . . . Testvérem, segíts, kérlek, hadd álljak fel. Nagynehezen feltápászkodik és remegő térdekkel áll meg a hajó korlátja mellett. — Atyám, birod? — Igen, igen, — mondja hősiesen, de a szemei előtt fekete, meg vörös karikák forognak őrült gyorsasággal. Görcsösen kapaszkodik a korlátba. Az arcáról lassan eltűnik az élet színe, a homloka nedves, tapadós a hideg verítéktől. Nagynehezen átszállnak a gályáról egy kisebb csónakra, amely partraszállítja őket. Antal atya kemény akarattal tartja magát. Végre hosszú, hosszú napok után újra földet éreznek a lábuk alatt. Antal atya úgy érzi, hogy le kell borulnia és megcsókolnia a földet, mely a vértanúság pálmáját termi meg számára.