Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

IX. FEJEZET. A lemondás útján

Don Fernandez hallgat. Nem akar feljebbvalójával ellenkezni, de eszébe se jut az, hogy elhatározását megváltoztassa. Lehet, hogy belepusztul a kemény életbe, de hát nem épen a vértanúságra vágyódik-e? Lehajtja szép fejét, kezét az alázat jeléül mellén keresztbe téve hallgat. — Gondold meg fiam, ha a sok nélkülözésben elgyengülsz, a lelked is vészit ellenállóképességéből... ki tudja nem fog-e majd el a csüggedés . . . — A szándékom szent és jó, Isten majd megsegít. — Hát akkor menj fiam békével, — mondja a prior kissé hűvösen — nem tartalak vissza. Az ég vezéreljen és áldja meg elhatározásodat. Durva szőrcsuhában, mezítláb hagyja el don Fernandez a gazdag előkelő rendet, melyben tíz évig élt, tanult és munkálkodott.

1 Lelke nem talált itt kielégülést, mert nem csak élni és dolgozni akart Istenért, hanem szenvedni és meghalni is. Rendtársai közül többen megbotránkoznak távozásán. Nem értik meg a szerafi lélek hívását és sértésnek tekintik, hogy don Fernandez olyan könnyű szívvel vesz búcsút a tudomány hajlékától és eddigi életét fölcseréli a szegény barátok életével. — Menj, menj, — kiált utána gúnyosan az egyik, aki eddig legmeghittebb barátja volt — siess, biztosan nagy szent lesz belőled. 1 Paduában a szent bazilikájában van egy gyönyörű dombormű Antonio Mineilitől, mely azt a jelenetet ábrázolja, amikor don Fernandez ágostonrendi testvéreitől körülvéve átveszi a. ferences atyáktól a kisebb testvérek ruháját.