Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

IX. FEJEZET. A lemondás útján

— Ugy kérlek siessetek, mert lelkem ég, hogy mielőbb a Madonna Poverta hadseregébe léphessek. — S főnököd mit szól távozásodhoz? — Vele még nem beszéltem róla, mivel először a ti válaszotokat akartam hallani. — Ugy testvérem közöld vele elhatározásodat még ma és akkor holnap elhozzuk számodra a rendi ruhát. Most pedig mennünk kell. Az Ur békéje legyen veled. — És veletek is ! Alig távoznak a testvérek, don Fernandez azonnal a priorhoz siet . . . Bátran, elfogultság nélkül nyit be feljebbvalójához, noha tudja, hogy nehéz feladat előtt áll. De lelke nyugodt. Szándéka a legjobb s így nincs mitől félnie. A prior kedves mosollyal fogadja. Igazi atyai szeretetet érzett a fiatal pap iránt és sok szép reményt fűzött hozzá. Büszke volt rá, mert még soha sem talált hozzá hasonló tehetséges és amellett ily alázatos lélekre az ifjú szerzetesek között. — Mi a kívánságod fiam, —- kérdezi barátságosan don Fernandezt és ülőhellyel kínálja meg. — Uram egy kéréssel jöttem hozzád. — Bármit kivánsz, ha módomban van teljesítem. Egy pillanatig mélységes csend uralkodik a tágas szobában. A prior érdeklődve hajolt előre, mert látja don Fernandez arcán, hogy valami rendkívüli mondanivalója van. — Uram, — kezdi újra az ifjú, — hosszú megfontolás után elhatároztam, hogy belépek a kisebb testvérek rendjébe. Kérem tehát engedélyedet a zárda elhagyására.