Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

VIII. FEJEZET. A vértanúság első rózsái

kikérdezi őket, hogy mijáratban vannak. Szíves érdeklődése megnyitja a hallgatag férfiak ajkát. — Umbriából és Toscanából valók vagyunk, — mondja az, aki a kis csapat vezetőjének látszik, — és most Assisiből jövünk. — Ferenc testvértől? — Igen, ő küldött bennünket. Ennek az évnek pünkösdjén szokás szerint megtartottuk a káptalant az Angyalos Boldogasszony kis szentélye mellett és ott közölte velünk a szent atya, hogy több testvért el akar küldeni a hitetlenek közé. — Ti a pogányok közé mentek? — riad fel don Fernandez. — Ügy bizony uram, a pogányok közé, — bólint boldog mosollyal a testvér. — Oh hiszen akkor ti nagyon boldogok lehettek ! Hát áldjuk is az Istent életünk minden percében, hogy kegyes irgalma épen minket választott ki erre a szent célra. — Ti vagytok az egyedüliek akik a hitetlenek közé mentek? — Oh nem. Velünk egyidőben más testvérek is útnak indultak a Szentföld felé. Ferenc atyánk igen a lelkén viseli a pogányok megtérítését. 0 maga is már évek óta készül a hitetlenek közé . . . Hat esztendő előtt útra is kelt Marokkó felé, de Spanyolországban megbetegedett és vissza kellett térnie hazájába ... Mi magunk is hatan voltunk, de vezetőnk, Vitale atya szintén beteg lett, úgy, hogy el kellett őt hagynunk Arragoniában ... Ha időközben meggyógyul utánunk siet, de ha nem. akkor bizonyosan az a jó Isten akarata, hogy itthon maradjon.