Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

VII.FEJEZET. A ferences szellem bűbájos ébredése

ját is visszaadta Bernardone Péternek, aki mérhetetlenül haragudott emiatt fiára. — Az apja nem örült neki, hogy Ferenc az Istennek szentelte magát? — Óh uram, hogy nem örült-e ? Ahol látta, ott átkozta szegényt, mert szégyenlette, hogy koldüsmódra él. Egyszer meg be is zárta őt, de az édes anyja kiszabadította. — És hol élt tulajdonképpen Ferenc atya ebben az időben ? — Hogy hol élt ? Nem messze Assisitói, lent a völgyben van egy kis kápolna. Valami jámbor remete építhette, vagy talán a Szentföldről hazatérő zarándokok . . . Már félig rombadőlt, de Ferenc atya helyreállította, melléje épített magának valami kis kunyhót, ott húzta meg magát. Angyalos Boldogasszonynak hívják a kis szentélyt. — És mikor csatlakoztak hozzá az első tanítványok ? — Óh hamarosan. Az első egy nagyon gazdag assisibeli polgár volt. Quintavalei Bernát testvér . . . azután mások is jöttek egymásután . . . — Mindig ott laktatok az Angyalos Boldogaszszony szentélye mellett ? — Nem uram, ámbár Ferenc atyánk ezt a helyet szereti legjobban. Laktunk mi a Rivotorton is. Ott volt az első kolostorunk. — Nagy zárdátok volt? Erre a kérdésre a testvér elkezd nevetni. A szakálla szinte remegett belé. — Hogy nagy-e? Tudod atyám, azt hiszem, az egész kolostor könnyen beleférne ebbe a szobába. De ott se maradhattunk sokáig. — Miért nem ?