Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

VII.FEJEZET. A ferences szellem bűbájos ébredése

A kapunál egy barnaruhás kis emberke várakozik.. Mezítláb van, födetlen fővel, a ruhája kopott, de tiszta. Fehér haja és hosszú szakála gondozott és minden szegénysége ellenére igen rendes a külseje. Dicsérjük a Jézust — mondja mosolyogva és alázatosan megcsókolja a fiatal pap kezét. Uram ne vesd meg Isten szegényének könyörgését és adj számunkra egy kis alamizsnát. Don Fernandez lopva fürkésző pillantással vizsgálja az öreg embert. — Az olivarezi remeteségből jöttél testvérem? — Onnét uram. Hiszen talán tudod, hogy pár év óta néhány kisebb testvér é! ott. — Igen, hallottam róla. Úgy-e, ti az assisibeli Bernardone Ferencnek vagytok a követői? — Ugy van uram. Ferenc atyánk küldött, bennünket ide, hogy hirdessük Krisztus evengeliumát. — Szóval prédikáltok. — Amikor az Isten úgy rendeli . . . Máskor betegeket ápolunk, vagy más munkát vállalunk . .. — De nem pénzért dolgoztok ugy-e? Azt hallottam, hogy assisi Ferenc és társai tökéletes szegénységben élnek. — Egészen jól tudod uram. Amit a munkánkért kapunk, azt a szegényeknek adjuk . . . — És ti magatok csak koldulásból éltek? Nem nagyon nehéz dolog ez ? Az öreg ember mosolyog. — Isten mindig küld számunkra jó embereket, akik segítenek rajtunk. Ha pedig mégis úgy fordulna a sor, hogy egy kicsit éheznünk kell, az étel hiányát kipótoljuk örömmel és megnyugvással ... Az úr Jézus annál a kis éhségnél sokkal többet szenvedett értünk...