Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)
VI. FEJEZET. Lépésről-lépésre
A prior szemöldöke fölszalad a homloka közepére ... . — Több lemondásra vágyói ? No ilyet még soha sem hallottam . . . Nem elég szigorú neked a zárda? Ahol száz meg száz pap élt már anélkül, hogy bármilyen kifogásuk lett volna a fegyelem és rend ellen?... Pedig talán azok is voltak olyan tökéletesek, mint te... — Soha sem szoktam hiú tetszelgéssel összehasonlítgatni magamat másokkal. Tudom, hogy Isten leggyarlóbb teremtménye vagyok, de épen azért kívánok szigorúbb életet élni, hogy könnyebben szembeszállhassak az ördöggel . . . — Kívánni kívánhatsz, de az nagy kérdés, hogy kívánságod teljesül-e ? Ne hidd, hogy olyan könnyű így átlépni egyik kolostorból a másikba. — Uram, kérlek, nagyon szépen kérlek, tedd, hogy elmehessek Coimbriába . . . — Majd meglátjuk, — válaszol a prior kedvetlenül, — most pedig ne beszéljünk erről többet . . . Don Fernandez meghajtja magát. Érzi, hogy az ügye távolról sincsen még elintézve. De bizalma határtalan. — Ha csakugyan javamra válik, hogy elmenjek, akkor az Isten gondoskodik is róla, hogy ez meglegyen. A priort végtelenül bántja don Fernandez elhatározása. Egyrészt fél, hogy a zárda jóhíre szenved csorbát miatta, másrészt pedig, mert az előkelő gazdag ifjú ottléte beláthatatlan előnyökkel járhatott a zárdára nézve. De eltekintve ezektől a külső szempontoktól, mint ember is sajnálja Fernandezt, aki mindenképen dísze volt a zárdának... S noha végül enged is sürgető kérésének, annyi feltételhez köti a
