Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

VI. FEJEZET. Lépésről-lépésre

milyen nehezére esik is, mosolygó arccal fogadja a látogatókat. Abban reménykedik, hogy idővel majd csak máfeledkeznek róla a barátok és ismerősök, a szülők pedig megértik, ha megkéri őket, hogy ritkábban jöjjenek hozzá. Azonban don Fernandez titkos kívánsága nem teljesül. A látogatók száma nemhogy csökkenne, hanem ellenkezőleg, egyre növekszik. Az ifjú kanonok szépen berendezett tágas szobájában állandóan ül egy-két vendég, akik megzavarják munkájában, elrabolják idejét az imától és a tanulástól. Telebeszélik fejét mindenféle üres, csacska dologgal, ami távolról sem érdekli. Végig kell halgatnia a különféle pletykákat . . . Tudomást szerez róla, hogy melyik lovag aratott győzelmet a tornán és miféle jutalmat kapott ezért szíve hölgyétől. Az egyik ifjú eldicsekszik neki gyönyörű új paripájával, a másik valami vidám mulatságról áradozik, a harmadik egy szál égőszínü rózsát mutat neki, amit emlékül kapott valakitől . . . Don Fernandez udvarias mosollyal végighallgatja valamennyiüket, de szíve mélyén halálosan unja ezt a haszontalan szócséplést . . . Csak olyankor veszíti el nyugalmát, mikor egyegy jóbarát személyében az ördög közeledik hozzá... Mert ilyen is akad . . . Tomaso Pavia szerint igen kevesen vannak, akik egy kis lelki beszélgetésre jönnének hozzá ... és akiknek társasága örömet és felüdülést jelentene számára. — Fernandez, — mondják neki a sátán követei, — hát te valóban jól éreznéd magadat itt a kolostorban ? . . . Ugyan, menj ! Micsoda örömöd lehet itt ? Egész nap a könyvek mellett görnyedsz ... Ha még valami szép história lenne . . .