Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XXVI. FEJEZET. Mindörökre él a szívekben

tuk be neki vétkeinket ... Sz. Antal a megbocsájtás szavaival Isten irgalmát vonzotta le ránk, de egyúttal figyelmeztetett arra, hogy szörnyű büntetés vár ránk, ha gonosz életünkhöz újból visszatérünk . . . Vezeklésül pedig megparancsolta, hogy tizenkétszer zarándokoljunk el a Szentföldre. Sz. Antal szavai megvalósultak. Néhányan közülünk visszatértek a rossz útra és akasztófán haltak meg . . . Magam pedig most járom utoljára a vezeklésül rámszabott útat ..." Sz. Antal holtteste nem maradt sokáig az első sírban. Néhány évvel halála után, megkezdték a gyönyörű, hatalmas bazilika építését, melynek anyagi költségeihez úgyszólván a világ minden katolikusa hozzájárult. 1263-ban készült el a templom és akkor kivették a szent koporsóját eddigi nyugvóhelyéröl. A kisebb testvérek akkori generálisa Bagnoreai Sz. Bonaventura felnyitotta a koporsót, hogy láthassák, milyen állapotban vannak a szent maradványai. Az egész holttestből már csak a csontok voltak épek, de nyelve, mely annyiszor hirdette az Isten dicsőségét és jóságát, még egészen ép és friss volt. Sz. Bonaventura kezébe vette a drága ereklyét, tiszteletteljesen megcsókolta, azután áhítattal felsóhajtott : „Óh áldott nyelv, mely örökké Istent dicsérted és másokkal is dicsértetted, most bebizonyítod, hogy mennyi érdemed van a Mindenható előtt." Sz. Antal nyelvét díszes ereklyetartóba tették és a mai napig a páduai bazilika legszebb dísze . . .