Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XXIV. FEJEZET. Útban az égi haza felé

az erdő ... És ez a nagy csend . . . Hallgasd, hogy beszélnek egymáshoz a fák . . . De jó volna itt hallgatni a madarak énekét. — Ha csak ez a kívánságod atyám, az könnyen meglehet. Jer csak mutatok neked egy nagyszerű kis helyet. Pár lépésnyire, egy tisztás közepén hatalmas diófa terjeszti szét ágait. Körülötte a többi fát vagy kivágták, vagy kipusztultak, úgy, hogy ez az erdei óriás szabadon terjeszkedhetett. — Nézd ezt az öreget atyám, — mutat rá ne vetve a gróf, — mondd hogy nem lehetne-e pompásan tanyázni alatta? — Nem alatta utam, — mondja élénken Antal atya, — hanem rajta az ágai között, mint a madarak. — Van benne valami. Szóval, itt akarsz lakni. — Antal atya csendesen bólint. — Igen ! Itt akarom várni a halált . . . A gróf elfordul, nem válaszol. Úgy tesz mintha nem hallaná az atya szavait. Érzi, hogy úgysem tud beszélni, mert a hangját elfojtja a sírás . . . Antal atya kívánsága hamar teljesül. A diófa hat hatalmas ága közé egy kis kunyhót építenek, melyhez keskeny falépcső vezet fel. Itt telepszik meg Antal atya két társával együtt. Innét el lehet látni messze, Páduáig . . . Messze, a fák fölött, idelátszik az egyetem hatalmas épülete, a nagy székesegyház és a kisebb templomok tornya . . . Antal atya sokáig néz elmerengve a kedves város felé, míg szemei elől eltűnik a valóság ... A jelen helyett látja a jövőt . . . A szépséges új templomot, karcsú tornyaival, ragyogó kupoláival ... És bent a templomban a drága már-