Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XXIII. FEJEZET. Isten embere

hány lépést, azután, szinte tehetetlenül, odabukott Antal atya lábai elé, zavaros, töredezett hangon kérve bocsánatot és javulást igérve. Antal atya magatartása erre egyszerre megváltozott. Kedves mosollyal hajolt le a félholt Ezzelinohoz, megnyugtató és vigasztaló szavak között fölemelte a földről. Mikor pedig a szerencsétlen már kissé magához tért, akkor kijelentette neki, hogy ha vétkeit igazán megbánja, akkor Isten megbocsájt neki, de vezeklésképpen szabadon kell bocsájtania a foglyokat és vissza kell adni Tisso gróf fontéi kastélyát is . . . Ezzelino, a kegyetlen, a vérszomjas, rettenthetetlen Ezzelino olyan gyenge és tehetetlen volt, mint valami kis gyermek. Nyomban engedelmeskedett Antal atyának és parancsot adott embereinek, hogy a foglyokat bocsássák szabadon és a fontéi kastélyt is üritsék ki. Antal atya megvárta, míg Ezzelino mindent elintézett, azután még néhány barátságos, biztató szót intézve a lelke mélyéig megtört helytartóhoz, a szájtátó szolgahad bámuló pillantásától kísérve, elhagyta a palotát. Antal atya már messze járt, amikor végre Ezzelino annyira magához tért, hogy megmagyarázhatta különös viselkedésének okát. — Úgy látom, — beszélte még mindig borzongva embereinek, — mintha szeméből villámok cikkáztak volna felém s mikor a földre tekintettem, lábaim alatt szörnyű mélység tátongott és ott láttam a pokol minden kínját. Ezzelino még jó néhány nap múlva sem tudott megszabadulni Antal atya látogatásának emlékétől és • olyan szelíd, csendes és barátságos volt, mintha