Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XXIII. FEJEZET. Isten embere

A káptalan befejezése után, a két testvér azonnal útnak indult Róma felé . . . IX. Gergely pápa még jól emlékezett Antal atyára és arra a gyönyörű prédikációra, melyet három évvel ezelőtt a Lateránban tartott. Tudott a későbbi csodákról is és azért nagy szeretettel és kitüntető kedveséggel fogadta a híres szónokot. Elbűvölte őt a fiatal szerzetes intelligenciája és tudása. Arra gondolt, hogy micsoda hatalmas oszlopa, támasza lenne ez a szerzetes az Egyháznak, ha kiemelnék abból az aránylag szűk körből, melyben most él. Merész terv fogamzott meg agyában. Bíborossá teszi Antal atyát és itt tartja a pápai udvarban, hogy nagy szellemével állandóan segítségére lehessen a nehéz időkben. Mikor azonban szándékát közölte Antal atyával, a szerény barát nagyon alázatosan csak annyit mondott. — Uram, emlékezzél meg Sz. Ferenc atyánk szavaira : fiaimat kisebb testvéreknek hívják és az Egyházban az utolsó helyen állanak. Kérlek, ne távolítsd el őket ettől a szellemtől . . . És Őszentsége sajnálkozva, de egyúttal mélységes csodálattal is kénytelen volt neki igazat adni. A hosszú kihallgatás alatt szóba került a szegénység kérdése is, ami a pápának már igen sok gondot okozott. Nem egy éjszakát töprengett végig azon, hogy vájjon kötelező-e a rendre Sz. Ferenc utolsó kívánsága, mellyel még a halálos ágyon is fiai lelkére kötötte a tökéletes szegénységet s ha igen, hogy lehetne megoldani ezt a kérdést most, mikor a rendnek már ezer, meg ezer tagja van? Antal atya bölcsen és alázatosan megfelelt a pápa kérdésére és azt tanácsolta, hogy a kérdést úgy oldják