Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XXII. FEJEZET. Pádua nagy szentje

múlva Lénárd ép lábakkal ugrott talpra, az anya pedig örömtől és szégyentől lángoló arccal, bűnbánó könnyek között borult a szent lábaihoz . . . Az esetnek természetesen hamar hire ment és az emberek százai siettek Antal atyához segítségért. Mihelyt kilépett a zárda kapuján, már egész sereg ember vette körül. Itt egy anya tartotta eléje könyörgő szóval sápadt, béna gyermekét. — Atyám, nézd, már öt éve ilyen nyomorék. Áldd meg szegény kis fiamat. Nézd, hogy sír . . . A te jóságos szemed tekintetétől biztosan meggyógyul.. . . Antal atya rámosolyog a beteg fiúcskára. A két kezét ráteszi a fejére ... S mintha újjaiból erő áradna a kis nyomorék testbe, a fiúcska egyszerre kiegyenesedik és talpra áll. Pár lépéssel odébb, egy napbarnított arcú férfi áll. A karjába egy kis lányka kapaszkodik. Sápadt arcán, zavaros szemében a szenvedés, a betegség nyoma. Epileptikus szegény . . . Antal atya megáll előttük. Nem is kérdi, hogy mi a bajuk, hiszen leolvassa a bánatot már az arcukról is . . . Ajkain ismét megjelenik az édes, biztató mosoly . . . Lehajol és a kis leány homlokát megjelöli a kereszt jelével. A gyermek bizalommal tekint a szent csodálatos, ragyogó szemeibe, míg az apa hálásan csókolja meg az áldó jobbot. Megnyugodva térnek haza, mert tudják, hogy a szent segített ... És így megy ez tovább . . . Amerre útja visz, áldás, gyógyulás és vígasz árad körülötte . . . Lassanként egész Pádua meg van róla győződve, hogy Antal atya nem kérhet olyan dolgot az Istentől, amit meg ne kapna. A nyomorral küzdő szegény emberek a legmerészebb kívánságokkal jönnek hozzá ... És