Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XIX. FEJEZET. Kísértetjárás. A szerafi atya halála

tunk. De meg vagyon írva: „A te gondodban marad a szegény s te az árvák segítője vagy." . . . azért, óh testvéreim, imádkozzunk nagy hévvel, hogy ha áldott atyánk földi léte meg is szakadt Ádám fiainak e síralom völgyében, adjon a Teremtő egy másik atyát, ki Makkabeus módjára vezesse népét dicsőségre az élet küzdelmei után." A levél olvasása után órákig térdel Antal atya a kemény sziklán. Nem imádkozik ... A gondolatai ideoda járnak . . . Hát elment a jó, a szerető, a dalos ajkú szent. . . Hát elment az atya, elment a pásztor. . . Elment * búcsú nélkül ... Ez fáj ... De nem, mégse búcsú nélkül ment el. . . Hát az arlesi csodálatos jelenés ? . . . Nem a búcsúzó atya utolsó áldása volt-e? ... És lelki szemeivel újra látja Ferenc atya testetlen alakját amint a földet szinte nem is érintve lebeg előtte s karját áldón terjeszti feléje ... És látja úgy, ahogyan először látta a Porciunkula fehérfalu szentélye mellett a sötét ciprusok árnyékában . . . Most érzi csak igazán, hogy a szeretet milyen szoros kapoccsal fúzte a szent atyához. Ez a szeretet csodálattal kezdődött, akkor, mikor megismerte benne az élet mesterét, az Egyház támaszát, az igazság rettenthetetlen védőjét. A csodálat mellett kimondhatatlan hála ébredt szívében, amikor tévelygő, kereső lelkének megmutatta a szenvedés, a szegénység, az igazi gyermeki öröm útját. A szeretet adott neki szárnyakat, hogy követhesse mesterét a megkezdett úton. A „Szegényke" minden szava, minden cselekedete az öröm visszhangját keltette lelkében és támassza volt a nehéz percekben . . . Most ennek a szeretetnek földi köteléke