Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XVIII. FEJEZET. A kisded Jézus látogatása

most a csodatevő, — gondolta magában, — akinek egy szava elég volna arra, hogy az én bánatos szívemet megvigasztalja ... Ha tudná, hogy itt egy lélek hogyan vágyódik utána ... ha tudná, biztosan segítségemre sietne . . . S ahogyan így néz, néz merőn a templom felé, egyszerre úgy túnik fel előtte, hogy a torony egyre közelebb jön . . . egyszerre azután már nem is látja a tornyot, se a ház előtt elterülő rétet, semmit sem lát abból ami valóságban előtte kell, hogy legyen . . . Bámuló szemei előtt áll a szószéken Antal atya olyan közel, hogy még ajkának minden mozdulatát is tisztán látja és hallja azokat az édes, biztató szavakat, melyeknek nyomán béke és erő száll a szívébe . . . — Óh, de gyönyörű, de gyönyörű, — suttogja a grófnő könnyes szemmel; milyen boldog is lehetsz te, hogy mindig mellette vagy ennek a jóságos, szent embernek... , — Hát bizony igaz, hogy Antal atya maga a jóság. Nincs síró ember, akit meg ne vigasztalna . . . nincs könny, amit le ne törülne. Nem egyszer hallottam tőle, hogy a szomorúság a lélek legnagyobb ellensége és a legnagyobb jó, a vidámság ajándéka ... És milyen irgalmas a bűnösökhöz . . . Hallottam valakitől, már nem emlékszem, hogy kitől, azt se tudom, hogy hol történt, elég az hozzá, hogy Antal atyához elmegy gyóni egy nagy bűnös. Az isteni kegyelem igen eltölthette szívét, mert annyira bánkódott vétkei miatt, hogy még beszélni se tudott a sírástól. Mikor Antal atya látta, hogy nem megy vele semmire, megkérdezte tőle, hogy tud-e írni? Szerencsére tudott. Hát akkor, — mondta neki az atya — írd le a vétkeidet és olvasd