Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XVIII. FEJEZET. A kisded Jézus látogatása

víg, csak az egyik laikus testvér lógatja az orrát. Gondolom magamban, nó ennek valami nagy bánata lehet, hogy ilyen szomorú ... de majd csak megvigasztalódik. De bizony nem vigasztalódott meg az se másnap, se harmadnap. Máskülönben pedig buzgó, jó léleknek látszott ; ügyes is volt, értett a füvekhez, meg orvosságokhoz, hát őt küldték oda Antal atya betegágyához .. . Egyszer egy este, — úgy mondom el, ahogyan ő maga mesélte nekem később, — szomorúan üldögélt a beteg ágya melleit. Szörnyű aggályok gyötörték már hónapok óta és nem talált enyhülést ellenük. Egyszerre a félhomályban, — mert vecsernyére járt már az idő, — megszólal Antal atya. — Péter testvér . . . — Péter fölugrik. Azt hitte, hogy a beteg alszik és egészen megijedt, ahogy most hirtelen megszólalt. Az ágyához siet. — Kívánsz valamit atyám? Erre Antal atya a két kezébe fogja Péter testvér két kezét és ránéz, de olyan édes, szerető tekintettel, hogy annak egyszerre meleg lett tőle a szíve. Azután halkan, becézgetve mondja neki. — Testvérem, te nagyon szenvedsz. Én tudom, hogy mi bántja lelkedet. Tudom azt is, hogy a te betegséged sokkal nehezebb, mint az enyém. Mert a test csak szolga, de a lélek az ur. Ha a szolga beteg, van aki dolgozzék helyette ; de ha az ur beteg, a szolga nem helyettesítheti őt. Azután még sokáig beszélt hozzá és mindenféle vigasztaló és bátorító dolgott mondott neki ; végre pedig megkérte, hogy a láthatatlan kegyelem látható jeléül vegye magára néhány órára az ő szerzetesi