Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XVIII. FEJEZET. A kisded Jézus látogatása

sugárzik az örömtől . . . Soha se fogod kitalálni, — teszi hozzá, látva felesége csodálkozó, kérdő tekintetét . . Antal atya van itt nálunk, a kisebb testvérek csodatevő szónoka . . . Most azután a grófnén van a meglepetés sora. — Antal atya, — kiált fel hitetlenül. — Komolyan mondod? . . . Azután feleletet sem várva tovább kérdezősködik. — És honnét jöfetride? Meddig marad, hol van most ? A gróf nevet. — Ne olyan sokat egyszerre . . . Szavait kopogás szakítja félbe. Egy szolga jelenik meg az ajtóban. — Uram, megérkezett a másik kisebb testvér is. Hova vezessem? — Ide, ide, — kiáltja Chateauneuf gróf és felesége egyszerre. A testvér belép. Alacsony, vékonycsontú emberke. Sötét, olajbarna arcából nagy, derűs szempár tekint a világba. Sötét haja köröskörül le van vágva, de nem visel hajkoronát. Az csak a felszentelt papokat illeti meg, ő pedig egyszerű fráter csupán. Elfogulatlan egyszerűséggel hajlik meg a ház ura és úrnője előtt. — Antal atya kísérője vagy testvérem? — Az vagyok. Kérlek uram, hol van társam? — Lepihent kissé, mert megviselte az út . . . Azt mondta nemrég beteg volt. . . . — Igen uram, nem sokkal azután, hogy Limogesből eljöttünk, levette lábáról a láz. Meg kellett állnunk Solignacban, ahol a bencés testvéreknél találtunk menedéket.