Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XVII. FEJEZET. Az apostoli hithirdető

támadta meg. Nem hagyta nyugton sem éjjel, sem nappal, úgy hogy végül a szegény fiúnak az a gondolata támadt, hátha nincs hivatása és azért jobb lesz, ha elhagyja a zárdát. Szíve sírt, ha arra gondolt, hogy meg kell válnia ettől a kedves helytől, hol egész gyermekkorát töltötte, ahol ifjúvá serdült s ahol olyan boldogan élt eddig, de úgy érezte, hogy kísértéseitől csak a világi élet elfoglaltságai között tud megszabadulni, míg itt a csendben, a magányban százszorosan erősödik a rém hatalma. Antal atya látta Pierre testvér küzdelmét. Tudta, hogy az ilyen lelkekben születnek meg a legsötétebb elhatározások, melyeken rendesen hajótörést is szenvednek. Sajnálta ezt a törekvő szép lelket, ha beleesik az ördög csapdájába és gyáván átengedi magát a kísértésnek. Magához hivatta tehát a szegény fiút, hogy komolyan beszéljen vele. Antal atyához menni . . . ez a testvérek előtt valami egészen különös gyönyörűséget jelentett. Pierre is elfelejtette egy percre mélabús hangulatát és dobogó szívvel sietett Antal atya cellája felé. Tudta, hogy szeretet és megértés várja s bár semmi reménye sem volt arra, hogy valaki segíthessen rajta, mégis örült az előrelátható vigasztalásnak. Antal atya épen az Isten jóságáról elmélkedett, mikor belépett hozzá a sápadt ifjú, akinek arcára nagy betűkkel volt ráírva a szenvedés és küzdelem. Antal atya jól emlékezett rá, hogy még nem is oly régen ez az arc rózsás és mosolygós volt s a most nyugtalan, zavaros szemek, gyermekes derűvel néztek a világba . . . Antal atya magához intette az ifjút, aki letérdelt a Csodatevő elé. Nem várt sok kérdezőskö-