Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XVII. FEJEZET. Az apostoli hithirdető

Antal atya örömtől reszketve borul térdre az ég Királynője előtt és mire újból feltekint, az égi jelenés eltűnt, csak a búcsúzó nap rózsás fénye reszket a bútorokon ... De Antal atya szívében ott marad a boldog tudat, hogy nem csalódott gyermeki, tiszta hitében . . . Mikor egy félórával később lassan végigmegy a kóruson, hogy elfoglalja helyét a testvérek között, azok csodálkozva nézik átszellemült arcát, tiszta, fehér homlokát. Antal atya szemében különös tűz ég és mialatt magábamerülve ül a helyén, az ajka körül öntudatlan boldog mosoly játszik. — Antal atya talán az angyalokat látja, hogy ilyen édesen mosolyog . . . súgja az egyik klerikus a társának ... A jó fiúk meg vannak róla győződve, hogy Antal atya akkor beszél az égiekkel, amikor neki tetszik. Igaz ugyan, hogy soha, még csak célzást se tesz nekik arra, hogy természetfölötti látomásokban van része, de a finom, vallásos lelkek azért megérzik, hogy Isten kegyelme lakozik benne. Szeretettel és bizalommal simulnak hozzá, mert tudják, hogy közel áll a menny lakóihoz. Krisztusi lélek árad ki belőle és ezt megérzi minden ember. Az Istennel való benső kapcsolat besugározza egész lényét, melyen rajta ragyog a szentség jele, a krisztusi bélyeg. Tiszta életében a test, csak mint a lélek megnyilvánulásának eszköze szerepel és épen csak, hogy le tudja kötni ezt az angyaltiszta lelket, hogy vissza ne röppenjen Istenéhez . . . Szép, sápadt arcából, a minden földitől ment ember tiszta lelkisége sugárzik ; ez nyom pecsétet finom ajkaira, melyek csak Isten nagyobb dicsőségére nyílnak meg. Sötét szemeiben leikének egész heve,