Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XVII. FEJEZET. Az apostoli hithirdető

dogabb ő maga, mert hitt, mielőtt még látott volna és oly szilárd az ő hite, hogy Isten ezért természetfölötti látással jutalmazza meg. Augusztus tizenegyedike van. Antal atya az egész napot ájtatos elmélkedésben tölti . . . Szigorúan böjtöl, visszavonul a szobájába, hogy semmi se zavarja a másnapi nagy ünnepre való előkészületben. Gyermeki szíve örömmel és szent elragadtatással gondolt arra a mennyei dicsőségre, mely az ég Királynőjét körülveszi s melyről az Egyház oly szeretettel emlékezik meg Nagyboldogasszony napján. Antal atya egész napját nagy boldogságban tölti . . . Egyre csak az édes Szűzanyával beszélget s oly nagyon sok a mondanivalója, hogy észre sem veszi, máris leszáll az alkony és közeledik a kórus ideje. Antal atya előveszi imakönyvét, hogy kikeresse az arra a napra előírt zsolozsmát s ekkor pillantása véletlenül a mellette fekvő nyitott könyv egyik sorára téved. A búcsúzó nap sugarainak gyér világossága mellett egy mondat ötlik szemébe, amelynek láttára a szíve összeszorul : „Mária testének mennybemeneteléről az egyház nem nyilatkozik. Az ilyen kétes dolgokban mindig bölcs tartózkodást tanúsít ..." Antal atya némán mered reá erre a mondatra, mely az Usnard-féle Martyrologium lapjairól kiabál feléje . .. Úgy érzi, mintha megütötték volna. Nem akar hinni a szemének. Mégegyszer elolvassa a súlyos szavakat: „Az ilyen kétes dolgokban az egyház nem nyilatkozik ..." Antal atya egészen megzavarodva nézi a könyvet . . . Hogy lehet ilyet írni ? Hogyan. lehetne Mária mennybernenetele kétes? Hát elképzelhető, hogy a Szüzanya eredeti bűntől ment teste, Jézus Krisztus ártatlan, tiszta haj-