Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

I. FEJEZET. A forli káptalan

A papszenteíés szertartása befejeződött. A püspök és kísérete kivonult a szentélyből. A gyertyákat eloltották, a templom pár perc alatt kiürült . . . Csak a hervadt lombok, virágok kesernyés illata, és a fáklyák nehéz füstje tanúskodott a nagy ünnepről, mely itt végbement. A kolostorban megszólalt az ebédhez hívó csengő. Nemsokára benépesült a refektorium. Az ajtó mellett sorakozva várták a testvérek a püspök megjelenését. Mikor a főpap belépett, azonnal valamennyien térdreborultak és úgy fogadták az áldást. Majd a provinciális pár tiszteletteljes szóval köszönetét fejezte ki azért a kegyességért, mellyel megjelent közöttük. Azután helyére kísérté a püspököt, míg a többi vendégről a quardián gondoskodott. Elmondták a közös imát, azután ki-ki elfoglalta a maga helyét. Rendes körülmények között ilyenkor a szerzetesek közül egyik, — aki épen soros volt, — fölment az e célra felállított kis emelvényre és felolvasta a szentírásnak erre a napra kijelölt fejezetét. Ma azonban nem olvasott senki. A püspök rögtön az ima befejezése után nyájasan a provinciális felé fordult és kérte, intézzen néhány szótazujonan lelszenteltekhez a papi méltóság nagyságáról. A provinciális kissé zavartan mentegetőzött. — Bocsáss meg Uram, ha parancsodnak nem engedelmeskedem, de annyira meghatott ez a szép ünnep . . . szeretett fiaimnak ez az örömnapja, hogy bizony torkomat fojtogatják az elérzékenyülés könynyei . . . nem hiszem, hogy elég erőm lenne a beszédhez. Különben is itt vannak Domokos testvér fiai. Talán inkább őket, a nagy prédikátor gyermekeit illeti a szó . . .