Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XVI. FEJEZET. Az igazság mestere

Simon de Sully összeroskadva ül karosszékében. Arca ólomszínű és két keze tehetetlenül csüng le a szék karfájáról. Azt lehetne róla hinni, hogy elájult... Antal atya pedig kíméletet nem ismerve beszél tovább : — „Jaj a hűtlen pásztornak, ki juhait megfojtja, jaj a szolgának, ki nem vigyázz a nyájra!" — Jaj neked te hűtlen sáfár, ki konkolyt hintettél az Ur vetésébe, aki magad voltál a ragadozó farkas . . . Keserű szemrehányás, szomorúság és felháborodás cseng szavaiban . . . Nem törődik vele, hogy magasállású személlyel áll szemben, ő, az egyszerű szerzetes ; nem törődik azzal, hogy száz meg száz tanúja van kemény szavainak ... csak ezt a szerencsétlen lelket látja, akit fel kell ráznia a bűn kábulatából, mert különben menthetetlenül elvész és a lelkek százait rántja magával a kárhozat tüzébe. A püspök egyetlen tiltakozó hang, vagy mozdulat nélkül hallgatja Antal atya vádjait . . . Érzi, hogy minden szem őt nézi, de ez csodálatosképen nem kellemetlen neki . . . Csak nézzetek, — gondolja keserűség, vagy dac nélkül, — csak nézzetek rám, mint Júdásra, megérdemlem. Áruló vagyok . . . Elárultam a jó Pásztort, eladtam az igaz vért . . . A püspök sápadt arcán két nehéz könnycsepp gördül végig ... A beszéd végeztével lassan feláll és anélkül, hogy valakire ránézne, elhagyja a termet. A másik szobában megáll. Mélyenfekvő, ragyogó szemeit várakozásteljesen függeszti az ajtóra . . . Nem vár hiába. Pár pillanat múlva nyílik az ajtó és belép Antal atya . . . Egy percig némán, merőn néz egymásra a.