Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XVI. FEJEZET. Az igazság mestere

falusi asszonykák, hanem okos, müveit, előkelő nők és férfiak ... Ha nem hinnének ezek a túlvilágban, volna-e akkor erejük lemondani minden világi jóról és elszenvedni, —• nem egyszer önként, jószántukból, — gúnyt és szenvedéseket . . . A fiatal ember nyugtalanul, megzavarodva bámúl maga elé. — Tulajdonképen mi értelme is van ennek a könnyelmű életnek, amit én élek ? Boldog nem vagyok, az biztos. Sőt, egy-egy átmulatott éjszaka után mérhetetlenül rosszul érzem magamat . . . Ezek a templomjáró jámborok meg egyre azt állítják magukról, hogy tökéletesen megelégedettek. Ezeket semmi sem hozza ki a sodrukból ... Itt a földön is jól érzik magukat ; ha meghalnak, — állítólag — az örök boldogság vár reájuk . . . Elgondolkodik ... Mi haszna van ebből a sok mulatozásból ? Egyik nap kergeti a másikat . . . észre sem veszi és itt az öregség. Azután vége mindennek ... És ha mégis van túlvilág? . . . Kezd nagyon melege lenni. Alig várja a reggelt. Mihelyt virrad, felkel és első útja Antal atyához vezeti. A kapus testvér csodálkozva nézi a korai látogatót, de a fiatal ember halvány arca, nyugtalan tekintete arra indítják, hogy lehető leggyorsabban előhívja a Csodatevőt . . . A déli napsugár már melegen ontja sugarait, amikor a fiatal jegyző újból kilép a zárda kapuján. Könnyű szívvel, szinte újjászületve siet hivatalába és úgy érzi magát, mintha nem is a régi volna. Pár nap múlva már mindenki észreveszi rajta a nagy változást. A fiatal ember komolyan hozzálát élete megjavításá-