Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XVI. FEJEZET. Az igazság mestere

— Talán valami nagy ajándékot adtál a kisebb testvéreknek, — mondják neki incselkedve, — hogy a híres Antal atya ilyen alázatosan köszön neked? — Dehogy is, — kiált egy másik, — barátunk belép a rendbe és Antal atya már a jövőbeli generálist tiszteli benne. A jegyző eleinte nevet az ifjak tréfáján, de mikor azok szokás szerint csak nem hagynak fel vele, kezd haragudni és nem a legjobb helyre kívánja Antal atyát alázatos hajlongásával együtt. Pár nap múlva újból összetalálkozik a nagy szónokkal, aki a szokott módon üdvözli. Erre a jegyző éktelen dühbe gurul. Meg van róla győződve, hogy Antal atya csak gúnyt űz belőle, mert hiszen mi oka volna rá, hogy épen őt tüntesse ki ilyen figyelmességgel, aki pedig soha még csak feléje sem néz a kisebb testvérek zárdájának. — Te koldus bar|it, — kiáltja magából kikelve, — hogy mersz velem tréfát űzni? Megtiltom, hogy mindenki szemeláttára kicsúfolj ! Esküszöm neked, ha még egyszer gúnyt üzől belőlem, a helyszínen megöllek ! Antal atyát a legkevésbbé sem ijesztik meg a jegyző dühösen szikrázó szemei és fenyegető hangja. Egészen nyugodtan és nagyon udvariasan így szól : —• Uram ! Isten kinyilatkoztatta nekem, hogy te kitedért vértanúságot szenvedsz s az Egyház, mint mártírt fog tisztelni. Méltó leszel arra a kegyelemre, melyre én oly régóta hiába vágyakozom. Illő tehát, hogy megtiszteljelek. S kérlek, ha majd elnyered a vértanúság koronáját, akkor meg ne feledkezz rólam és imádkozz értem. A jegyző megvetően nézi végig a fiatal papot, azután gúnyosan felkacag.