Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

I. FEJEZET. A forli káptalan

igen lehet . . . Meglehetősen együgyűnek látszik . . . — vetette oda meggondolatlanul a qardián. — Fiam, elfelejted, hogy az értelmesség Isten ingyen ajándéka és semmi érdemszerző ereje sincs. Ferenc atyánk is többre becsüli az alázatos tudatlant, mint a kevély bölcset — mondta Grácián atya feddő hangon, mialatt szigorúan összehúzta a szemöldökét. A házfőnök zavartan sütötte le a szemét. — Igazad van atyám, — mondta mentegetőzve, — én nem akartam megsérteni a jó testvért, de — tette hozzá egy kis titkos büszkeséggel, — nem nagyon szeretném, ha a holnapi ünnepen az én fiaim helyett neki kellene megtartani a prédikációt. A provinciális arcán alig észrevehető mosoly suhant át. Csakugyan nehéz volt elképzelni, hogy a félénk, alázatos szerzetes a szószékre lépjen. De azért oltalmába vette szeretett fiát. — Minden prédikációnál többet ér a tiszta és alázatos élet példája. Jó testvérünk pedig tökéletes ebben. S. Paoloban bizony megtörténik néha, hogy épen szerénysége miatt egyik-másik testvér kicsit félvállról beszél vele, de ő az ilyen megaláztatásokat mindig krisztusi türelemmel viseli ... És ha ügyefogyott és tudatlan is, mint a gyermek, ugyanakkor meg van benne a gyermek hite és ártatlansága. — Régebben van már a rendben? — Magam sem tudom. Tavaly találkoztam vele először a Porciunkulán. Onnét egyenesen S. Paoloba vittem . . . Azóta ott éli az ima és önmegtagadás életét, mely a lelket éberré, az isteni dolgok befogadására készségesebbé s a szeretetet bensőbbé és lángolóbbá teszi . ï . Most. azonban szeretett fiam, térjünk