Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XIV. FEJEZET. A méreg

távol tartjuk magunkat ettől az embertől, aki úgylátszik valami titokzatos varázsszer segítségével megbabonázza az embereket. Tehát mindnyájan kötelességünknek tartsuk, hogy a prédikációkon meg ne jelenjünk és ahol lehet, kimutassuk vele szemben megvetésünket és gyűlöletünket. Úgyis csak szemfényvesztés ez az egész dolog és az értelmesebbje hamarosan rájön majd, hogy ez a barát csak félrevezeti őket. Én a magam részéről egészen nyugodt vagyok, hogy a csuhás népszerűsége nem tart sokáig Milanóban. A gyűlés határozata azonban mégsem volt olyan szilárd, mint azt a résztvevők hitték és ezt már a következő pár nap bebizonyította. Mindjárt kezdetben annyi csoda történt Antal atya közbenjárására, hogy még a leghitetlenebb embert is gondolkodóba ejtette. A kíváncsiság megmozdult az eretnekekben is. Mégis csak kell valaminek lennie ebben a dologban, — gondolták magukban, — ha már az egész várost ennyire lázba hozta ... Jó lenne utána nézni, hátha le tudnánk leplezni a csalót. Micsoda dicsőség lenne az nekünk, ha szégyenszemre távoznia kellene. Előbb csak a vezetők mentek el a templomba, de példájukat rövidesen követték a többiek is, úgy hogy nemsokára már egészen tekintélyes számban vettek részt a beszédeken. Igaz, hogy a prédikáció után gúnyos és becsmérlő megjegyzésekkel illették a szónokot és beszédét és ahol alkalom kinálkozott rá, gúnyt űztek belőle, de Antal atyát ez egy cseppet sem hozta ki sodrából. Mihelyt észrevette, hogy az eretnekek felhagytak tartózkodó viselkedésükkel, azonnal tudta, hogy nyert ügye van. Egy prédikáció után kihirdette a szószékről, hogy mivel látja, hogy nem.