Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XIII. FEJEZET. A küldetés

és megkísértetéseinek . . . Antal atya sok áldással telt óra emlékét viszi magával innét az új életbe . . . — Örülök fiam, hogy ilyen gyorsan megérkeztél, — üdvözli pár nappal később Antal atyát a bolognai provinciális. Remélem, megértetted jól, hogy mit kíván tőled Ferenc atya és mit vár tőled az egész rend, elsősorban én. — Atyám, tudom, hogy méltatlan vagyok a hozzámfüzött bizalomra, de mert gyengeségem miatt semmit sem tehetek, — bízom Isten kegyelmében, hogy megsegít a nagy feladat teljesítésében. Vele, Általa és Érette akarok tenni mindent. — Nagyon jól van fiam ... Én is hiszem, hogy az Isten, Ki eddig oly csodálatosan támogatta munkádat, most is megsegít . . . — Egy kérésem azonban volna hozzád atyám és nagyon szeretném, ha teljesítenéd. —- Ha módomban áll, mindenesetre megteszem. — Atyám, én szívesen vállalkozom minden munkára, amit elöljáróim parancsa reám ró. Minél mehezebb, minél fáradságosabb, annál nagyobb örömmel teszem. Most azonban félek, hogy még túlkeveset tudok magam is ahhoz, hogy mások tanítója legyek. Az engedelmesség nagyobb bennem, mint kicsinységem és tudatlanságom érzése és azért nem azt kérem, hogy ments fel ettől a nehéz hivataltól, hanem, hogy adjál kérlek egy kis haladékot és engedd meg, hogy pár hétre felkeressem atyai barátomat Tomaso Gallot, Vercelli bölcs és szentéletű apátját, hogy tőle egy s más dologban tanácsot és oktatást kérjek.