Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

I. FEJEZET. A forli káptalan

fiatal atyát, akit ottani tartózkodása alatt igen megszeretett. Eltekintve attól, hogy az ifjú szerzetes példaképe volt az alázatosságnak és egyszerűségnek, a provinciális még azért is érdeklődött iránta, mert bizonyos mértékben pártfogoltjának tekintette. Az előtte való esztendőben, az assisii nagy káptalanon találkozott először a fiatal szerzetessel, aki meglehetősen elhagyatottnak látszott. Senki se ismerte, senki se törődött vele és szinte elveszett a nagy embersokaságban. Grácián atya akkor megszánta az ifjút, akinek sötét szemei az elhagyatott gyermek segélytkérö szomorúságával néztek rá és elvitte magával S. Paoloba, ahol a fráterek már úgyis epedve vártak egy papra, aki naponként misét mondjon nekik . . . A forli testvérek nagy örömmel fogadták a provinciálist, aki minden szigorúsága mellett is atyai szeretettel kormányozta őket. Miután a házfőnök saját maga és a többi testvér alázatos hódolata jeléül megmosta a provinciális lábát, a refektoriumba vezette a vendégeket. — Békesség e háznak, — üdvözölte Grácián atya a refektoriumban összegyűlt testvéreket — békesség nektek . . . A testvérek sorra kezet csókoltak atyjuknak, azután letelepedtek körülötte a keskeny lócákra. A provinciális szeretettel nézett végig fiain és mosolyogva mondta: — Örülök testvéreim, hogy valamennyien vidáman és jó egészségben szolgáljátok az Urat. Amint látom, nincs semmi baj köztetek. A quardián kissé meghajtotta a fejét.