Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XII. FEJEZET. Aki magát megalázza, az felmagasztaltatik

indulnak a kavicsos, szűk hegyi ösvényen. A fiú vígan fütyörészve halad Antal atya mellett, egyik kőről a másikra ugrál, mint valami zerge, szemmelláthatólag igen büszke rá, hogy őt érte a nagy kitüntetés, hogy a híres szónokot Vercellibe kísérheti. Az apát házában nagy örömmel fogadják az érkezőket. Tomaso Gallo megveregeti a fiú vállát, megdicséri, hogy olyan jól végezte a dolgát és jutalmul egy ezüst pénzt csúsztat a kezébe. Azután bevezeti vendégét csinosan berendezett szobájába és szeretettel megfogja mind a két kezét. — A jó Isten áldjon meg, hogy eljöttél, — mondja meleg hangon és kék szemeiben könny csillog. Az apát már jól benne van a hetvenes években, de tartása egyenes és hófehér haja friss, piros üde arcot körít. A tekintete is élénk, fiatalos és az ajka körül állandóan jóságos, mindent megértő és megbocsájtó mosoly játszik. A hangja lágy és dallamos. Egész valóján elömlik az a titokzatos varázs, amely a nagyon tiszta, nagyon fegyelmezett és abszolút lelki életet élő emberek sajátja. Antal atya az első perctől kezdve nagy rokonérzéssel tekint az apátra, aki csupa figyelem és jóság vele szemben. — Hát bizony atyám, — mondja Tomaso Gallo, — miután vendégét kényelembe helyezte, — nehéz munka vár rád. A város tele van eretnekekkel. Három éve vagyok itt, de eddig sajnos még semmi javulást sem tudtam elérni a lelkiek terén. A tévtanok megmételyeznek mindent. Hidd meg nekem, könnyebb volna megtéríteni egy csomó pogányt, mint ezeket, akik azt hiszik, hogy jártasak a hit dolgaiban . . . mert ezek