Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XII. FEJEZET. Aki magát megalázza, az felmagasztaltatik

letérdel a provinciális elé, hogy a jóságos pártfogó áldásával induljon el az új és küzdelmes útra. És ettől az időtől kezdve Antal atya sokszor napokig távol van a remeteségtől. Bejárja a környéket, tanít, prédikál, vígasztal és segít lelkiekben és testiekben, ahogy szükség van rá. Buzgó szavai, bölcs oktatásai nyomán feléled a hit és megszelídülnek az erkölcsök. Elég egy-két prédikációját hallgatni és még a megrögzött bűnösök is a javulás útjára térnek. A hívek csodálkozva látják, hogy milyen nagy hatással van mindnyájukra a szelíd, egyszerű szerzetes tanítása és a megtéit telkeknél oly gyakori szenvedélyes ragaszkodással csüggnek rajta, mint megmentőjükön és támaszukon . . . Mikor pedig látják, hogy néha egy-két jó szava elég, hogy valóságos gonosztevőket az erény útjára vezessen, akkor a szeretet és ragaszkodás mélységes csodálattá változik ... A romagnai kis kunyhókban esténként a tűz mellett valóságos legendákat mesélnek a sápadtarcú, szelíd papról, aki az Isten különös kegyelme által csodákat művel a lelkekben . . . Egy éve járja már Antal atya az apostolok nehéz, de gyönyörű útját, mikor egy este egy fiatal suhanc érkezik a remeteségbe. Kíváncsian nézeget körül az előtte ismeretlen helyen, míg az egyik testvér meglátja és hozzásiet. — Mi járatban vagy fiam? — kérdezi barátságosan az ifjút. — Antal atyát keresem testvér, egy levelet hoztam számára az apát úrtól. — Antal atya a cellájában van. Mindjárt hozzá vezetlek. Honnét jöttél ? . . . — Vercelliböl.