Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

X. FEJEZET. Lelki vértanúság

hiába voit. így hát hazajött Isten akaratában megnyugodva, de azt mondják, hogy igen szomorú, mert azt hiszi, hogy bűnei miatt nem adta meg neki Isten a vértanúság dicsőségét . . . A testvér elgondolkodva ütögeti ásójával a földet. — Hm, hm, így van ez bizony. Ki láthat be az Isten terveibe . . . Antal atya nem szól. A két keze az ölében pihen és révedező szemmel néz maga elé . . . Ki láthat be az Isten terveibe? Száz, meg száz mértföldnyire egymástól elindul két ember, úgyszólván ugyanegy időben ... ugyanegy cél felé ... És csalódott szívvel tér vissza mind a kettő ... és mind a kettő ugyanegy bűnbánó gondolattal veri a mellét . . . nem voltam méltó ... Ki láthat be az Isten terveibe ? A testvér egyideig még álldogál feleletet várva, de mikor látja, hogy ez a sápadt, égőszemü ember ott a padon csak nem akar megszólalni, vállára veti az ásót és elballag a kis kamra irányában, ahol a szerszámait szokta tartogatni . . . A nap alábukik a tengerbe . . . Hűvös szellő borzolja meg a pálmák sötétzöld bokrétáját. A kolostorban meghúzzák az estebédhez hívó csengőt . . . Antal atya feláll és lassan, elgondolkodva megy be a házba. Az ebédlőben szokatlan izgalom uralkodik. A testvérek ketten-hárman összebújva halkan beszélgetnek . . . Fülöp testvér ragyogó arccal siet feléje. — Atyám, hallottad már a nagy újságot? Ferenc atya káptalant hirdet a Porciunkulára, pünkösd napjára. A házfőnök atya azt mondta, hogy mindenkinek ott kell lennie ... Mi is elmegyünk a többiekkel, Atyám gondold csak meg, látni fogjuk a szentet . . .