Milánói Jakab O. F. M.: A szeretet zsarátnoka (Budapest, 1941)

V. A kevélység ellen

Abban kellene legfőbb örömünket lelnünk, hogy Isten kegyesen elfogadja tőlünk a dicséret adóját, s mi nyomorúságunkban mégis folyton az ellenkezőn fáradozunk. De mily kimondhatatlanul szeretetreméltó vagy, kegyes Megváltóm, hogy segítségünkre sietsz szánandó helyzetünkben! Ki tudná elbeszélni irgalmadat? Óh ember, burkolózz be irgalmassága palástjába, s a hálaszó sohase némuljon el ajkadon. Mit adtam én neked, Uram, hogy gőgös önhittségem ellenére is ily jóságosan bánsz velem? Honnan az a nagy kegyelem, hogy csak egy pillanatra is megtűrsz közeledben. Hisz nem ezt, hanem a poklot érdemeltem, Uram, de még ott sem vagyok méltó arra, hogy teremtményednek nevezz. Mivel viszonozzam mérhetetlen jóságodat? Mit adhatnék ennyi jótéteményért, ha bűneimért sem tudok eleget tenni. Hogyan tudnám jóságodat viszonozni, hisz úgysem adhatnék egyebet, csak azt, ami már úgyis a tied. Tudom, mit tegyek. Karjaidba vetem magam teljesen és félő tisztelettel hódolok Felségednek. Ha elfogadsz, mindörökre hűséges szolgád leszek. Bár ez kevés, mégis jóváhagyod, mert amit tehettem, megtettem. Az lesz majd boldogságom netovábbja, ha egykor udvarodban lakhatom.

4) ó, mily édes lesz jelenléted, én legnagyobb kincsem! Nem nyugszom, míg édes álomba nem ringat ölelő karod. Akkor majd a gyönyörűség árjába merülten „csodálkozom és ki-