P. Kőnig Kelemen: Alverna felé 2. kötet A szerzetes (Vác 1928)

b) Öntudatos szerzetes

abba a rendbe lépnék, amelyben vagyok," az nem jó szerzetes. Aki másfelé néz és áhítozik, az meghasonlott szerzetesi hivatásában. Ilyen egyén „széltől hányatott üres felhő", amely nem áraszt termékenyítő, áldásos esőt. A szentatya is 1924.-ben kiadott apostoli levelében lelkére köti a szerzeteseknek saját rendalapítójuk életének, szellemének követését. A rendhez, a sajátos szellemhez való ragaszkodás azonban nem hozhat létre ellentéteket. Elvégre a szorzetesrendeknek különféleségük dacára is egy a céljuk : a tökéletességre való törekvés. Azért útjuk sohasem keresztezheti egymást. Sőt épen, mivel céljuk közös, a fölfelé való törekvésben inkább kölcsönösen támogatniok kell egymást. Ezenfelül a szerzetesrendeknek közös ellenségük is van. Az egyház oldalán — a hitetlenség és istentelenséggel szemben — a szerzetesrendek képezik a legszélső, az első támadásoknak kitett csatasort. Valóban gonoszság, ördögi szellem kellene ahhoz, hogy az egy csatasorban állók egymás ellen élesítsék fegyvereiket. Ez annyi volna mintha háborúban a harcvonalban álló csapatok nem az ellenséget, hanem egymást lőnék ... Soha nem látott harcot vív ma az egyház a „világ szellemével." Ilyen időben az egymást támogató imára, kölcsönös szeretet és megértésre tízszeresen van szükség. Korunk egyik legörvendetesebb eseménye a szerzetesi eszmény újjáéledése. A kolosto5*