P. Kőnig Kelemen: Alverna felé 2. kötet A szerzetes (Vác 1928)

a) Szent ruhában

106. Szent Bernát aranyszavai. Világi ifjú korában már oly hévvel tudott szent Bernát beszélni az Istennek szentelt szerzetesi élet szépségeiről, hogy testvérei (a legkisebbet kivéve, ki akkor még tulfiatal volt) és néhány rokona is vele tartottak a szigorú, már kihalásra itélt clunyi kolostorba. Mint ujjáalakitója a róla nevezett ágnak, a kolostori élet igazi eszményképét csodás szépséggel domborította ki. Halljuk csak, mint ír a szerzetesekről : „Krisztus lovagjai ők. Harcolnak és győznek ; rohammal veszik be a mennyországot és ott uralkodnak. Az angyalok bámulják és maga Krisztus az, aki tanítja őket a fegyverforgatásra." Mikor e lovagok kis csapatát Angolhonba küldi, hogy ott kolostort alapítsanak, Henrik királynak azt javasolja, hogy mint Isten hírnökeit fogadja őket, kik által — mint Isten vazallusa — leszolgálhatja hűbéri kötelességét. Mert ezek harcolják az Úr igaz harcait. Rogérnek, Szicília királyának hasonló alkalommal ezeket irja: „Tartsa szerencséjének, nem azt, hogy szerzetesek is vannak alattvalói között, hanem, hogy ezekkel együtt uralkodhatik, mert ezeké a mennyek országa, akik t. i. megvetik a világ javait." Mikor, ugyancsak Rogér kérelmére Clairveauxból szerzeteseket küld egy kolostor alapítására: „Itt küldöm — irja a királynak — itt küldöm őket, akik az én szememfénye, akik az