P. Kőnig Kelemen: Alverna felé 2. kötet A szerzetes (Vác 1928)

a) Szent ruhában

részén szétszórtan mindenütt találsz lemondó, önmegtagadó életet élő szerzeteseket. Grönland hómezőin és Afrika sivatagjain; a new-yorki felhőkarcolók között éppúgy, mint a Fok-földön vagy Kínában, Ausztráliában. Ezen nagyszabású orgonán minden hangnak- rendnek- sajátos rezgése van. Micsoda kórus! Valódi „Opus Dei„ isteni mü, egyetlen szent énekben összhangositva. A nőzárdák legfelsőbb ezüst nyelvsipocskáitol a férfi kolostorok öreg páterei méltóságteljes pedáljáig, minden hang képviselve van. Nincs ehhez hasonló szimfónia a világon! Illatos tömjénfüstként száll égbe az ének. — De ennél a tömjénfüstnél, imánál, éneknél, és minden ábeli áldozatnál, nem szebb- e önmagunk szent feláldozása? Mily szédítő és egyben fönségesen szép gondolat: az Isten oltárán millió és millió ember egyenkint áldozza fel nemcsak a világ javait, de saját testét és lelkét is. A mérleg egyik serpenyőjére, az oltárra helyezik mindazt, mi a világ szemében szép és értékes; amiért a világ él és hal. Szent és nagy elhatározással mondják: az Ur az én örökségem része; és rebegik: „Égő és véráldozatot nem kedvelsz Uram, Uram, itt vagyok én." Mit jelent e csapat az egyház számára? A kolostor lakói az egyház szolgáinak segítőtársai, támaszai. Szent Bonaventura a világi és szerzetes-papság viszonyát illetőleg kedves