P. Kőnig Kelemen: Alverna felé 2. kötet A szerzetes (Vác 1928)

a) Szent ruhában

kifent, manzsettája előkelő . . . Csodálkozott a barátok közvetlen, kedélyes társalgásán. A szerény étkezés után külön hivta a magistert, hogy vele „letárgyalja" nehézségeit. A kertbe mentek. „Különösen hatott rám az a meghitt, derűs vidámság. Vájjon belevaló vagyok-e ilyen környezetbe ? Mert az élet engem igen nagyigényűvé tett. A sok szórakozás, művészet, parfüm és egyebek. Mondja meg igazán és őszintén: igényeim találnak-e itt kielégülést?" — „Drága jó Barátom! A kolostor nem diplomata iskola. Itt kérés nélkül is őszinte feleletet fog kapni. Ami az igényeket illeti, őszintén mondhatom, hogy nekünk nem igen vannak igényeink ; kivéve a lelkieket. Külső, fölösleges igények? Ugyan minek ragaszkodnánk semmitmondó, szükségtelen csecsebecsékhez? Parfüm, hajkenőcs és egyebek? Ezt a fodrász cimerébe beillő frizurát lekaszálja a nullásgép, — tehát kenőcsre nincs szükség. Egyébként is kenőcs, pomádéfélék — kivéve a lekvár és fénymáz — ismeretlenek a kolostorban. Friss viz, jó friss viz pótol mindent. Fürgévé tesz és tisztít. Hallja odalennt a forrás csobogását ? A legnagyobb hőségben sem szárad ki, — így aggodalomra nincs ok". — „Tetszik nekem ez az őszinteség, — úgymond, — de közben a hold az égboltról kétkedőn pislogott alá. — Nadrágomat nemrég még londoni mester